Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)

Galícia közelében

A többi hadititok volt akkor. Nyilvánvaló, hogy a tisztek ott a várban csak sejtették mi a helyzet. Pontosan ök se tudták. Felváltva őrködtünk. Csend volt sokáig. Az orosz csapatok messzire eltávolodtak a vártól nyugati irányba. Már arról beszélgettünk, hogy tán számunkra vége az egésznek. Császárunk úgyis azt ígérte még 1914-ben - ezt folyton emlegették a tisztek előttünk hogy karácsonyra otthon leszünk. De már 1915 tavasza közeledett.- Meddig őrködtek a várban?- Hónapokig. Én korházba kerültem, mert egyszer, amikor hadnagyom parancsára jobban kihajoltam a lőrésen, koppant a fejem. Ennyit éreztem csak. Másra nem emlékszem. Csak amikor magamhoz tértem, látom, hogy szanitéc foglalatoskodik velem.- Szerencséd volt - mondta. - Ha egy centivel lejjebb talál az a muszka, temethetnénk. Már jó néhányan így jártak. A várkert tele sírokkal.

Néztük hetekig egymást az orosszal. Ok nem lőttek, mi sem kaptunk rá parancsot. Néha magyarul kiabáltak felénk: - Adjátok fel a várat!- Miért adnánk fel?- Mert mi többen vagyunk.

Békés kaszárnya élet. Gyakorlatozással:- Lépés indulj! Jobbra át! Ballra át! Hátra arc!

A katona békében sem szundikálhat. Az őrhelyen különösen nem. S a vár az Osztrák-Magyar Monarchia egyik erőssége volt. Hónapok teltek el. Közben egy katonadalt megtanultak az ehhez értő tisztektől.- Máig nem tudom, hol szerezték azt. Csak daloltuk - emlékszik Péter. Az orosz is hallhatta (a szerző ismeretlen):

24