Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)
Galícia közelében
Ha majd a csatának vége, és én meghalok, Nem sóhajt utánam senki, csak az angyalok. Ahová le fognak tenni, síromra nem borul senki. Puszta síromon a tavasz se fakaszt majd zöldet. Elhordja rólam a földet, messzi majd a szél. 2. Édesanyám, hol fogok én meghalni? Hol fog az én piros vérem elfolyni? Lengyelország, Galícia közepében lesz sírom, Édesanyám arra kérem, ne sírjon.- Szomorú dal - állapítottuk meg családi alapon. Mire apánk hozzáfűzte élményének még szomorúbb részét:- Várkertben temettük el halottainkat. Csendben. Csak a pap beszélt a feltámadásról, amiben ott kevesen hittünk. Tán még a pap sem.- Puskapucolás, gyakorlatozás, őrszolgálat. Ez volt a napi műsor. Egy kitöréskor foglyokat ejtettünk. Oroszok kerültek közénk a várba. Megismertük fegyvereiket. Hosz- szú csövű puska, hosszú szurony. Kulacs, lőszertartó. Eny- nyi volt rajtuk. Mi bajonettet hordtunk. Egyet megőriztem a háború után, amikor hazakerültem a fogságból, és besoroztak a vörösökhöz.- Hogy kerültek fogságba?- Kapitulált a vár. 1915 márciusában leszereltek bennünket, és vagonba parancsoltak a muszkák. Pedig azt hittük, vége az egésznek. Ehelyett Szibériáig meg sem állt a vagon. Napokig robogott velünk. Közben élelem, víz csak néha. Végül egy helyen megállt a vonat, és leparancsolták a 1. 25
