István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Családalapítás orosz állampolgárként

ezzel mentem jelentkezni. De remegtem, hogy most már mi lesz. A népbiztos Kun Béla volt. Majd aztán átnézte a levelet és elfogadta, kicsibe emlékezett is rám. Tomszkba volt 1918-ban ő is. így megkönnyebbültem én is egy kicsit, hogy majdcsak sikerül az utazás. Június 9-én már voltunk 360-an, de a látvány az regénybe illő volt. Volt, aki még az anyósát is hozta, meg volt olyan is, aki nem bírta magát igazolni. Azt nem is engedték haza. - Bár ez elég szomorú eset volt, de így történt. Voltak, akik tizenegyedikére értek oda, ezeket sem vették fel a csoportba. Azt felelték, hogy tizedikén lejárt a nemzetközi egyezmény. Tizenhatan ott is maradtak, szentesi is volt köztük.

Majd aztán június 11-én jött a komolyabb dolog. Este hat órára kimentünk az állomásra, ott várakoztunk tizenegy óráig, mikor jött a hír, hogy nem tudunk indulni, mert a népbiztos még nem kapta meg az utazási költséget. Ugyanis a lengyel határig jött velünk, mert nála voltak az arcképes igazolványok. De ha akarjuk, hogy még akkor éjjel elinduljunk, akkor szedjünk össze 180 rubelt, és akkor már indulunk is. Mit volt mit tenni, összeraktuk a pénzt, már akinek volt, és beadtuk az állomásfőnöknek. Hogy aztán ez trükk volt-e vagy sem, csak az volt a fontos, hogy éjjel két órakor elindultunk Moszkvából. Elértük a lengyel határt Kijeven keresztül.

A lengyel határon kiszálltunk a vonatból minden cuccal, a poggyászt átvizsgálták, és az arcképes igazolvány alapján szólítottak be a lengyel kocsikba. Itt Kun Béla azt mondta, hogy a párttagsági könyvet le kell adni, mert most már más rendszerbe megyünk. Soknál volt még az 1918-as évekből Vörös Újság. Liget Károly volt a fő- szerkesztője egy ideig Omszkba. Én sem mertem elhozni,

60