István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Orosz földön hányódva

közelebbi, mint a nyári út. Az lett a nóta vége, hogy mennem kellett a ló előtt. Én gyalog, ők meg lóháton. Mentünk a harminc fokos hidegben. Majd aztán úgy hajnali négy óra felé felértünk egy magas dombtetőre. Az út háromfelé vezetett. Én középsőn maradtam, mert ismertem a terepet. Mondta az egyik tiszt, hogy álljak meg, mert messziről látszott a városi világítás. Azt kérdezte tőlem, hogy biztos a középső út visz a városba. Én feleltem, hogy igen. Ekkor azt mondta, hogy álljak félre az útból. Gondoltam, na most lesz a végzetem, de félre álltam. A lóval odajött hozzám, és a kardlappal végig vágott rajtam és azt mondta, hogy mehetsz vissza te kutya. Nem is bántam akkor, hogy minek mondott csak hogy élve elengedett. Akkor aztán a nagy erdőkön keresztül futás vissza.

Másnap estefelé beértem a falu alá a temetőn keresztül. A hullaházban meghúzódtam, az ágyúdörgés múlóan hallatszott. Csak jó alkonyat után indultam el. A kórházhoz vezetett volna az utam, de egy kis fahídon kellett átmennem a községháza felé. Ahogy átértem a kis hídon, két cseh járőrrel találkoztam. Bekísértek a községházára. Ott voltak már többen. Orosz is, fogoly is meg a vörös csapatokból befogottak. Itt aztán felírtak bennünket. Én ekkor már nem a magyar nevemet használtam. Lárgin Iván Nikolájevics néven szerepeltem - három évig. Másnap estefelé elindultunk a községből. Tizenkilencen voltunk. Volt egy magyar is köztünk, Gulyás János vásárhelyi születésű. O hogyan került oda - nem volt alkalmunk beszélgetni. Kiértünk a község határába. Egy nagy erdőn hajtottak bennünket keresztül. A terepet jól ismertem, mert már a proszkokovói járáshoz tartozott. A cseh katonák mentek elől én meg hátul Gulyással. Lemaradtunk,

42