István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)
Orosz földön hányódva
mintha vizelnénk. Egy kis egérutat nyertünk, befutottunk az erdőbe. Mire az őröknek szóltak vagy észre vették a hiányunkat, már jó benn voltunk az erdőben. Utánunk lőttek, de nem ért bennünket semmi veszély. Én bementem egy kis faluba, Csáklilova volt a neve, ott megháltam egy ismerősnél, mert csak három kilométerre volt a mi községünktől. Reggel szánkón hazavittek a mi községünkbe. Az asszonyhoz mentem újból vissza. Megörült nagyon, mert a front közeledett. De nem mertem itt maradni, mert ha csapatból elárult valaki, akkor a csehek kivégeznek. Átmentem a kórházhoz s mondtam az orvosnak, hogy milyen kálvárián mentem keresztül. Nagyon jólelkü ember volt. Mindjárt átmentem az asszonyhoz, s meghagytam, ha keresnek, ne tudjon semmit rólam. Visszamentem a kórházhoz, a hajat, szakállat leborotváltuk. Egy szobába betett az orvos, egy ágyba, az ajtóra kiírta - ragályos tífuszos beteg, így nem tudta senki az orvoson kívül, hogy hol vagyok. Délután már a cseh utódok razziázták a községet, de nem találtak engem sem. A Gulyással hogy mi lett, vagy hová lett, nem tudtam meg. Ez volt 1919. december tizediké. A kórházban egy hétig voltam a bezárt szobában. Aztán jött az orvos, hogy a front most már itt van nem mesz- sze. Másnap reggel úgy tíz óra tájon megjelent egy lovas ezred. Tiszta magyar csapat volt. Megpihentek, ellenállás nem volt semmi, csend volt ezen a részen. Itt be kellett kapcsolódnom a magyar második lovas ezredi irodára, mint tolmács és kémszolgálatos. írni-olvasni tudtam, de a feladat aztán nagyon nehéz volt, mert a csehek megvetették a lábukat a krasznojárszki nagyvárosba. Kaptam igazolást orosz névvel ellátva, és mentem a csehek csapatait 43
