István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Orosz földön hányódva

a lovam elpusztult, engem pedig elküldték. Elengedett, és mentem tovább hazafelé.

Másnap megint megállított egy cseh katona. Nem sokat kérdezett, csak azt, hogy hová megyek. Mondtam neki, hogy hol voltam és hogy elengedtek, és megyek haza. Erre ö azt felelte, ha én hazamegyek, cseréljünk lábbelit meg bekecset. Nagyon jó meleg gyapjú csizmám volt, s kaptam helyette egy rossz lábbelit. De nekem az volt a fontos, hogy elengedett. Mese nem volt, azt mondta, hogy nekem otthon jó lesz a rossz is. Ha tudta volna, hogy magyar vagyok, kivégzett volna.

Csak a negyedik napon délután értem haza a falu alá. Onnét figyeltem, de csend volt. Az asszonynál jelentkeztem, s mondtam neki, hogy a ló odamaradt. Nem igen szólt semmit, csak annyit, hogy az a fontos, hogy engem elengedtek. Aztán megmosakodtam, a tetűk nagyját kiirtottam, és hozzáfogtam egy kis hajába krumplit vacsorázni. Más nem igen volt. Majd átléptem a kórházhoz is és mondta az orvos, hogy holnap menjek, mert van négy temetni való. Meg is ígértem, de nem úgy sikerült a dolog.

Este kilenc óra tájon verik az ablakot, kimegyek és öt lovas cseh katona állt a kapu előtt. Kérdezték, hogy ki a gazda. Mondtam, hogy csak alkalmazott vagyok. Azt felelték nem baj, öltözzek fel és mutassam meg azt az utat, amelyik Kraszejár felé vezet, vagyis a Polomocsnai város felé való utat. Felöltöztem és kimentünk az utcára. Kérdezték tőlem az útirányt. Elkezdtem magyarázni, merre menjenek. Egy térképet vett elő és nézte. Nem is nagyon szólt énhozzám, csak a lóval odaállt mellém a kardlappal a hátamra ütött és azt mondta, hogy a térképen nem úgy van. Én a közelebbi utat magyaráztam, mert a téli sokkal

41