István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Orosz földön hányódva

verték az ablakot. Mire kinéztem volna akkorra már az ajtóban állt két cseh katona, és bejöttek a házba. Kérdezték, hogy ki a gazda. Mondtam, hogy csak alkalmazott vagyok, az asszony a gazda. Nem baj - mondta az egyik, fogjam be a lovat, és vigyem el őket a másik faluig. Majd ott leváltanak, és jöhetek vissza. Igen ám, de már nem kaptak fogatot, mert a régi öreg ruszkik a lovaikkal elbújtak egy lakatlan erdős területre. így engem hajtottak tovább. Úgy hogy százhúsz kilométerre elhajtottak, de visz- szaereszteni nem is volt szándékuk. A ló bírta. Volt szállás, meg zab is bőven. Nekem is adtak enni bőségesen. Csak már kezdtem magam rosszul érezni és kértem, hogy eresszenek már vissza. Azt mondták nincs rá mód, sőt engem is betesznek a hadseregbe. No ez aztán egy jó vigasztalás lett nékem.

Egyik este beértünk egy nagyközségbe - Zelegyev- szki volt a neve - hat óra tájon. A szállás megvolt mindég előre. A katonák a szobában mindjárt a lábbelit vetették le. Én kint maradtam, a lovat etettem, meg a szökést is kiterveltem. Mert most már más megoldás nincsen. Még mielőtt neki vágtam volna a szökésnek, bementem és széjjelnéztem, mi a helyzet. Az egyik tiszt mondta, hogy menjek már vacsorázni. Nem is engedtek ki. Megvacsoráztam, és utána mondtam, hogy kimegyek a lovat megitatni. Ekkor még nem tudtam mitévő legyek. Megitattam és megsimogattam a lovat, majd remegve kimentem az utcára, ami már tele volt katonasággal. Elindultam visszafelé gyalog. Egész nap mentem, de nem szólt senki semmit. Harmadik nap egy cseh tiszt megállított, hogy hová megyek, mert már ekkor a kémek is működtek. Megmagyaráztam, hogy

40