István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)
Orosz földön hányódva
zett mikor meglátott. Mondta, hogy neki lett igaza, de ez már megtörtént. Jelezte azt is, hogy nem tud tenni semmit, mert van felvéve helyettem más. De nem volt hova mennem, már a forradalom is óriási nagy volt. Azért annyit megtett velem az orvos, hogy ott maradhattam. De közölte, hogy élelem és fizetés nem lesz. Nem volt más megoldás maradtam. Közben a tetűk eléggé megszaporodtak, azokat kellett megritkítani. Ez az idő volt 1919. május kilencediké, mínusz húsz fok és nagy hó. A kórházzal szemben lakott egy Popov nevű asz- szony. A férje odamaradt a háborúba. O megkért, hogy menjek át hozzá, ne legyen egyedül. Nem is sokat gondolkoztam, hogy menedékem legyen. Át is mentem hozzá lakni. Közben a vörös hadsereg elbukott. Kolcsak volt a fehér sereg parancsnoka. Itt is nagyrészt cseh ezredek voltak, és a magyarokat üldözték. Nem számított nekik, ha magyart találtak, lőtték agyon. Ha nem volt vöröskatona, akkor is. Valóságos vérengzés alakult ki. Aztán átjártam innét is a kórházhoz, mert sok lett a tífuszos beteg. Aki ott volt, nem merte a halottakat hordani, úgy hogy megint lett foglalkozásom. Sírt ástam, koporsókat csináltam, temetkeztem. Ezért fizetést kaptam, minden személy után. A helyzet megint kezdett bonyolódni. A vörös hadsereg kezdett a fronton előre nyomulni. Bár nehezen, mert volt nagyon sokféle párt, meg ellenpárt (Bolsevik, Mense- vik, Trocki, Kerenczki, Kolcsak, Denikán, Vangel, Esz- szerek, Sztudentok meg még ki tudná, hogy hányféle). A vörös hadseregben százhúszezer magyar hadifogoly harcolt. A vörösök erősen haladtak a fronttal, a fehérek pedig menekülni kezdtek Vladivosztok felé. Egyik este éppen odaát voltam a szomszéd hadiasszonynál, amikor éjjel 39
