István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Orosz földön hányódva

mert útközben érte a járvány. De aztán szaporodtad. Hely már nem volt elég, így otthon kezelték a betegeket. A Kovács felgyógyult és mondta, hogy a foglyoknak lehet menni haza. így én is az ő szava után mentem, és jelentettem az orvosnak, hogy elmegyek haza. O azt mondta, hogy nagyon sajnál, de még Magyarországra nem lehet hazamenni, mert ott is forradalom van. Azért csak elindultunk. Nagyon hideg volt. Gyalog meneteltünk négy nap, vagyis éjjel, mert este nem engedtek be senkit, mivel a lakosság is meg volt rémülve. Végül elértük a vasútvonalat. Azon ballagtunk, csakis nyugatnak. Egy éjjel egy kis bakterállomás féléhez értünk. Ott volt egy kis lóré kocsi, a munkások mehettek rajta. Néma csend volt. Feltettük a sínre és azon utaztunk, de várost nem találtunk egyet sem.

Egy éjjel egy éles kanyarnál későn vettük észre, hogy jön a vonat velünk szembe. Leugrottunk, a kocsit a sínen hagytuk. Mi beugrottunk az erdőbe. A kiskocsit a vonat szétcsapta. Majd a vonat megállt, széjjelnéztek, és indultak tovább. Gyalog már kicsit tudtunk haladni, és egy éjjel felszöktünk a tehervonatra, jegy nélkül. Mikor beértünk Tomszk nevű nagyvárosba, az állomáson nagy volt a zűrzavar, mert az állomáson sok volt megfagyott ember. Itt két napig ólálkodtunk, a várótermekben melegedtünk. Élelem nem volt. A civil lakosságot hajtották gödröt ásni. A halott embereket belerakták, oltott mésszel leöntötték és földet rá. Itt az én társam újra beteg lett és én megint visz- szavettem az irányt a kórházhoz, ahonnan elindultam.

Vasúti kocsifékfülkébe, meg még ütközőn is volt egy kevés utazás. Egy néhány pofozás után kiértem a jurginszki nagyállomásra. Ide a kórház huszonhét kilométerre volt. Este beértem a kórházhoz, az orvos nagyot né38