István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Orosz földön hányódva

megyek tovább. Nem nagyon akart, mert a munkámmal meg volt elégedve. De hát a koszt, mondtam neki. Erre azt mondta, hogy két hétig böjt van, és az én részemre meg nem vág birkát. Kifizetett, és elindultam nyugatnak. Ez a falu Cserepánovka volt.

Másnap aztán beértem egy nem nagy faluba - Bori- szovkába ahol egy idős családnál kértem szállást. Nem szóltak semmit. Adtak enni teát, kását és kenyeret, valamint szállást. Másnap reggel volt teavíz és olyan palacsintaszerű valami, blininek nevezték. Elindultam tovább. Mendegéltem nagy magányomban, haza csak néha gondoltam, szomorúan. De hát úgy voltam, hogy a végzet majd csak elér valamilyen formában. Másnap jó estefelé utolért egy kocsi. Megálltak mellettem és kérdezték, hogy hová megyek. Nem tudtam mondani semmit, mert a vidéket nem ismertem. Mondták, hogy üljek fel, elvisznek abba a községbe, ahova ők mennek. Nekem mindegy, úgy voltam vele. Este hét óra tájon érkeztünk a tetthelyre és ekkor mondta az orosz, hogy ő orvos ebben a községben. Ez a község Proskokovó volt. Ekkor még nem gondoltam, hogy itt fogok élni hét éven át. Probléma nem is lett, kaptam vacsorát, meg beszélgettünk tíz óra feléig. Ott megháltam. Másnap reggel mondja az orvos, hogy nekünk még nem lehet hazamenni, maradjak ott udvarosnak. Megállt bennem az ütőképesség. Már a tél is közeledett. Végül úgy határoztam, hogy egy pár hónapra maradok.

Kezdetben valahogy ment is. Kaptam egy vaságyat, semmi mást. Első éjjel nem sokat aludtam. Másnap megjött a szülésznő, ő volt a gondnok is. Kiszabta a tüzelőt a kályhákhoz, nekem meg tíz darabot volt szabad tüzelnem. A lakásom nagy volt, az ablakok be voltak fagyva. Majd

36