István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

A háború kezdete

valahonnét békéről kezdett álmodozni, mivel kaptuk a hírt, hogy a mi hadosztályunk ki fog jönni a rajvonalból. Tényleg úgy is lett, a brassói ezred ment a helyünkre. A fronton a legcsendesebb helyzet volt, semmi mozgolódás, lövöldözés nem volt. Elég az hozzá, hogy minket visszavezényeltek a csapatunkhoz. Ott kaptunk háromnapi élelmet.

Egy este riadó, felszerelni! Gyalog mentünk reggelig, kis pihenő, - aztán menet tovább. Beértünk Zlocsov nevű állomásra. Vonatközlekedés rendes, csak senki nem tudott semmit. Este tíz órára bevagoníroztak bennünket és elindult velünk a vonatszerelvény. Reggel már a Kárpátok hegyei is látszottak. Nagy volt az öröm, hogy tényleg megyünk haza. Másnap este beértünk egy nagy állomásra. Kiszállni nem volt szabad senkinek. Most már tényleg nem tudtuk, hogy hol vagyunk. Hajnali négy órakor jött a parancs, hogy kiszállni a kocsikból teljes felszereléssel. Innét elindultunk reggel hét órakor. Délre beértünk egy majorba, és ott egy öregembertől tudtuk megy, hogy Bukovinában vagyunk. Agyúszót múlóan lehetett hallani, s örömünk is megszűnt. Innét a majorból délután elindultunk és este beértünk Csemovicz nevű nagyvárosba. Itt a lakosság között volt, aki még magyarul tudott beszélni. Itt aztán beszállásoltunk, de nem igen lehetett nappal kószálni még gyalog sem, mert a figyelő oroszok néha belátogattak. Tehát a békének lőttek, amiről álmodozott a társaság.

Itt voltunk négy napig, míg egy délután jött a parancs, hogy felkészülni, és riadó készenlétben kell lenni. Este jött az indulási parancs. Kiosztották a lőszert, kézigránátot és a vacsorát, ami aztán nem nagyon esett jó a társaságnak. Ekkor aztán jött a parancs, hogy öt embert ki kell küldeni terepkutatónak. Itt is én lettem abban a „sze18