István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

A háború kezdete

csapatunkhoz. Megkaptuk a menetlevelet és nem nagy örömmel, de elindultunk. Háromnapi menetelés után visszaértünk, de a front már messze volt. Jelentkeztünk a parancsnokságon, ahol aztán megkaptuk az irányítást a front felé. A mi ezredünkből már alig voltak, mert egy ütközet lezajlott, míg odavoltunk. Kaptunk új beosztást a rajvonalba.

Engem még aznap este magához hívatott Tárer Ferenc főhadnagy és kiadta a parancsot, hogy négy emberrel menjek ki járörségbe, vagyis terepkutatónak. A négy embert ki is választottam magam mellé, de bizony nem került sor a kimenetelre, mert az oroszok elkezdtek bennünket ágyúval, tüzérségi tűzzel erősen támadni. Akkor este már a vacsora nem sikerült. Óriási pánik lett, egész éjjel tartott a rumli, ami másnap tíz órára ért részben véget, nagy lelkesedéssel, mert a templom tornyán magyar nemzeti zászló lengett. Tehát a győzelem itt is a miénk lett. Hogy ez hány ember életébe került, azt nem tudta senki. Szokás szerint itt is a sebesültek összeszedése volt az első, akiket még meg tudtak menteni az életnek. Aztán következett a hullák eltakarítása. Ez már vegyes volt, - szokás szerint. Majd következett a hadifoglyok összeállítása, valamint a hadianyagok, géppuskák, ágyúk, lovak és kocsik rendezése. Itt ismét bejutottam a foglyokat kísérni, körülbelül olyan ezerhatszázan lehettek. Még akkor estefelé elindultunk a csapattal valami Grodnó nevű városba, ahol a főhadiszállás volt. Másnap reggel egy nagy dombon mentünk keresztül, s meglepődve láttuk, hogy a túlsó völgyben rengeteg orosz lovassági kozákok és gyalogság menetelt új állást foglalni. Két nap múlva megérkeztünk Grodnó városába, a főhadiszállásra. Ott átadtuk a foglyokat, és ne16