István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

A háború kezdete

lépést sem. A tüzérség elkezdte veretni a drótakadályt, meg mindent. Itt is óriási csata alakult ki. Már orosz földön voltunk. Szívósan védekeztek, de végül is délután négy óra körül a falu templomtornyára kitűzték a fehér zászlót az oroszok. Lett is nagy rivalgás, éljenzés -, akik még tudtak létezni.

A csata csendesebb lett, a látvány az borzalmas. Rengeteg hulla, sebesült, égő falu, gyerekek és öregek rimánkodása, úgyhogy itt is a magyaroké lett a győzelem, ha nagyon drágán is. A falu neve Vaszilevka volt. Itt is a sebesültek összeszedése, elszállítása, a hullák temetése és az állati tetemek eltüntetése volt az elsődleges. Rengeteg hadifogoly lett, továbbá hadizsákmányként rengeteg lőszer, géppuska, aknavető, ágyú, kocsi, ló és hadianyag.

Itt már én is bejutottam a hadifoglyokat kísérni a főhadiszállásig. Körülbelül háromezer volt a hadifoglyok létszáma. Egy kissé már meg is könnyebbültem, hogy a fronttól némileg már elmaradtam. Az orosz hadifoglyok már könnyen voltak, mert az ő részükről vége volt a háborúnak, ami a fontos volt számukra, hogy az élet megmaradt. Én a csapat végére voltam beosztva azzal, ha falun megyünk keresztül, nehogy valamelyik fogoly meglépjen. Egyszer észrevettem, hogy az egyik fogoly nagyon lemaradozik. Mutattam neki, hogy nem szabad lemaradni, de ő mutatta a kezét, hogy nagyon fáj, meg van sebesülve.

A következő falunál volt magyar tábori kórház, s az orosz sebesültet ott bekötözték és ott maradt további kezelésre. Mi pedig folytattuk utunkat a főhadiszállásig, ami két napig tartott. A foglyokat átadtuk a parancsnokságnak, mi pedig bementünk az élelmezési konyhára. Kaptunk bőven ennivalót, de parancsot is, hogy mehetünk vissza a

15