A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A titóizmus kialakulása
A TITÓIZMUS KIALAKULÁSA A sztálini Szovjetunióval való külpolitikai szakítás új fejlődési pályára állította Jugoszláviát. Nem azonnal persze, sőt az első egy-másfél esztendőben még fokozódott is a diktatúra nyomása. A jugoszláv vezetők első reakciói ugyanis (függetlenségük védelme mellett) Moszkva megbékítésére irányultak, ezért a viszály rendezésének reményében szerették volna bebizonyítani, hogy ők igenis a szocialista építés „helyes szovjet útját” járják. Ezt mutatja az 1949. január 28-30-i KB-plénum, amely a válságból való kiutat még a pártellenőrzés fokozásában, az adminisztratív fegyelem szigorításában és a kollektivizálás felgyorsításában látta (bizonyítandó hogy a párté és nem a Népfronté a vezető szerep, s hogy a JKP egyáltalán nem „kulákpárt”). Tényleges irányváltásra, a pártba vetett népi bizalom megerősítésére alkalmas új eszmék meghirdetésére csak a viszály elfajulása után szánták el magukat, amikor felismerték, hogy mély és hosszan tartó konfliktusra kell berendezkedniük, s az ország minden erőforrását egy „imperialista államkapitalizmussá fajult bürokratikus rezsim” elleni védekezésre kell fordítaniuk. így minősítették akkoriban a Szovjetuniót, mivel a Jugoszlávia elleni kominformos kampány gyökereit a szovjet rendszer etatista elfajulásában, a párt és az állam összefonódásában, s az így létrejött pártállami struktúrák társadalom feletti uralmában találták meg. Ez a radikális ideológiai bírálat azonban legitimációs válságba sodorta magát a JKP-t is, hiszen egy effajta Szovjetunió nem maradhatott többé a szocializmus mintaországa Jugoszlávia számára - holott a partizánháború és az állami újjászervezés idején, egészen 1948-ig mindenben a szovjet példát követték. Ezért lázasan keresni kezdték a sztálinizmussal szembeállítható szocialista eszméket, s lázasan igyekeztek bizonygatni a hazai közvélemény és a Nyugat előtt (amelytől támogatást reméltek a Moszkvával szembeni ellenálláshoz), hogy a jugoszláv rezsim hiába egypárti, mégis más, mint a szovjet. Ennek során a párt ideológiai kérdésekre fogékonyabb és elméletileg képzettebb vezetői (Dilas, Kardelj, Pijade, Kidric) felfedezték a szocializmus „Sztálin előtti” munkás-önkormányzati tradícióit, és meggyőzték Titót, hogy a jugoszláv szocializmusnak azokhoz kell visszakanyarodnia. Ezen útkeresés során formálódott ki a titóizmus, egy sajátos reformkommunista ideológiai irányzat és politikai praxis, amely a Marxhoz és Leninhez való visszatérés jegyében akarta revideálni Sztálint. Ezáltal az 1950-60-as években képes volt adni bizonyos pozitív impulzusokat Jugoszláviának (sőt a reformokat inspiráló hatása révén más szocialista országoknak és kommunista pártoknak is) - miközben a rá jellemző specifikumok (önigazgatás, piacszocializmus, elnemkötelezettség, föderalizmus) mellett végig megőrizte a bolsevizmus minden lényeges (antikapitalizmus, „proletárdiktatúra”, aufklérizmus stb.) és a sztálinizmus több fontos (pl. személyi kultusz) jellegzetességét. Az új politika első szakasza, az önigazgatású szocializmus megalapozása az 1949 és az 1953 közötti évekre esett. Az új koncepció előhírnökeként a képviselőház egy 1949. május 28-i törvénnyel növelte a népbizottságok (helyi tanácsok) önállóságát, majd 1949 decemberétől kezdve a kijelölt vállalatokban kísérleti jelleggel konzultatív munkástanácsokat hoztak létre. A kedvezően értékelt társadalmi fogadtatás alapján 16
