Forró Lajos – Molnár Tibor: Tragikus emberi sorsok 1944-ből a partizániratok tükrében - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 3. (Szeged - Zenta, 2013)
Áldozatok
jelenthette: maguk sem gondolták, hogy az elkövetett cselekményekért az életükkel fognak fizetni. A hatalomváltást követően a Népfelszabadító Bizottság nem adott azonnal olyan parancsot a Martonosi Népőrségnek, hogy tartóztassák le a háborús bűn- cselekmények elkövetésével gyanúsított személyeket. Beérték annyival, hogy ezeknek a személyeknek naponta jelentkezniük kellett a községházán. Bárány Ferenc letartóztatásának és fogva tartásának körülményeiről felesége 1945 augusztusában - amikor a hatóságoknál hivatalosan bejelentette férje eltűnését - a következőket nyilatkozta (24. dokumentum): „...[1944.] Október 23-án, amikor a férjem - mint rendesen - jelentkezett a helyi hatóságnál, ott tartották, azaz letartóztatták. Férjem letartóztatásának oka számomra ismeretlen. Egész idő alatt, amíg a férjem itt a börtönben volt, ételt hordtam neki, és több alkalommal lehetőségem volt vele beszélni.”247 Az asszony szerint 1944. november 21-ére virradó reggelen a börtönőrtől azt az információt kapta, hogy a foglyokat kihallgatás végett Óbecsére szállították.248 249 Arról, hogy a pincébe zárt martonosi férfiaknak mi lett a sorsa, sem Bárány Ferencnét, sem a többi asszonyt nem értesítették. Amikor az eltűntek sorsát tudakolva a 23 hozzátartozó Nagy Gábornéval az élen 1945 augusztusában a helyi bizottsághoz fordult, a következő cinikus hangvételű választ kapták (25. dokumentum): „Nagy Gáborné és [még] 22 martonosi elvtársnő kérvényt nyújtott be a martonosi Nép- felszabadító Bizottsághoz, amelyben tájékoztatást kérnek [arról, hogy] hol vannak családtagjaik, akiket 1944. november 20-án elvittek a községből, és ha életben vannak, akkor adjanak ki [ellenük] bírósági ítéletet, ha pedig halottak, akkor [mondják meg, hogy] miért voltak elítélve. A martonosi Népfelszabadító Bizottság vezetősége hosszabb vita után meghozta a következő döntést: értesítsék Nagy Gábornét és a 22 martonosi elvtársnőt, hogy a bizottságszámára nem ismeretes, hogy családtagjaik hol vannak. Ha a megnevezetteknek tudomásuk van [arról], hogy családtagjaikat elítélték, [akkor] forduljanak ahhoz a bírósághoz, amelyik elítélte őket.”247 A Bárány család több mint 20 évet várt arra, hogy a családfő visszatérjen az óbecsei „kihallgatásról” - mindhiába. Csak 1965-ben indítványozták a magyar 247 TLZ. F. 132. Járási Népbizottság, Zenta. Elnökség, biz. ikt. sz. 42/1945. Jegyzőkönyv Bárány Ferencné 1945. augusztus 27-én tett bejelentése alapján. 248 Uo. 249 TLZ. F. 132. Járási Népbizottság, Zenta. Elnökség, biz. ikt. sz. 42/1945. A martonosi Népfelszabadító Bizottság 3438/1945. iktatószámú irata. 79
