Berta Tibor - Biernacki Karol: Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza vidéki árvízről - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 38. (Szeged, 2010)
Bevezető az 1970. évi árvíz 40. évfordulója megemlékezéseihez
BEVEZETŐ AZ 1970. ÉVI ÁRVÍZ 40. ÉVFORDULÓJA MEGEMLÉKEZÉSEIHEZ Az okos ember — ezt az írásokból is tudhatjuk — sziklára építi házát: „Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja”. De, lehet-e okos annak a tájnak embere, ahol nincs szikla, hegy sincsen, csak mély laposokon lehet építkezni, s vizet-szelet álló építőanyag sem található? Lehetett-e ott másra, mint homokra építeni, ahol, ha jött az ár és a szél, s nekizúdult a háznak: „az összedőlt, és romhalmazzá vált”1 A tapasztalatai nyomán egyre okosabbá váló emberiség hosszú, történelmi idők alatt jutott rá, hogy a természetben előforduló víz egyaránt lehet barátja és ellensége. Aki bánni tud vele, ahhoz engedelmes, annak megkönnyíti az életét, a természetéhez igazodó irányításnak enged. Aki azonban hozzáértés nélkül parancsolni akar neki, annak ellenáll, a nyers erőszakot nem tűri, sőt olykor azt meg is torolja. Viszont, hogy a vizeket — természetüknek megfelelően — irányítani tudjuk, az emberek közösségének összefogása szükséges: annak tevékeny belátása, hogy a vizek ellen sohasem elég csupán védekezni, nem elég „szolgálni és szolgáltatni”, hanem hivatást érezve, jó célok kitűzésével „hatni, alkotni, gyarapítani” szükséges vízügyeink mindenkori fejlesztése érdekében. Szeged városát és Alföldünk városait-falvait nem lehetett sziklákra építeni, s mély fekvésén, házainak vízre érzékeny építőanyagain, évszázadokon át nem tudhattak változtatni. A XIX. század folyamán Széchenyi István által elgondolt, Vásárhelyi Pál által kidolgozott országos Tisza szabályozási terv végrehajtása lassan haladt, mert az árvíz- védelmi töltések gyors megépítésére a közvetlen érdekeltek anyagi ereje kevés volt, az állami közösség pedig alig segített. A katasztrófának a Tisza mellett korán be kellett következnie. Ez, mint tudjuk, Szeged pusztulását eredményezte 1879-ben. A történelem emlékeiből látható, hogyan temetkezett egykor hullámsírba Szeged, hazánk akkor második legnagyobb városa. De, azt is látjuk, miként támadt fel, és vált sokkal szebbé, mint addig. A pusztulás és az eredményes újjáépítés, az annak nyomán kibontakozó, máig ható fejlődés sohasem feledtetheti, hogy az árvizek megemelkedett mai szintje alatt akár 3-4 méterrel is fekvő városnak lakosai által talán a 131 év után már alig érzékelt veszélyeztetettsége csak akkor hárítható el, ha árvízvédelmünket magas színvonalon tartjuk, és ha a védelmi építmények, berendezések fenntartásáról is folyamatosan gondoskodunk. Az árvizektől, magas tiszai vízállásoktól átmenetileg mentes, a szakemberek által s „béke”-időszakoknak nevezett évek olykor feleslegesnek ítélt anyagi ráfordításai azon az egy éjszakán térülhetnek meg akár többszörösen is, amelyen a magasra áradt vízállás fenyegetéseit sikerült kivédeni. * 13
