Ruszoly József: Szeged szabad királyi város törvényhatósága 1872–1944. Tanulmányok és forrásközlés - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 35. (Szeged, 2004)
Utószó
első ütemében, a Csorba utcában kezdtük közös életünket, s Miskolcról hazajövet sikerült kényelmes, műhelymunkára is alkalmas otthonba költöznünk Újszegeden, a Bal fasorban. A régi és újabb egyetemi épületek: munkahelyeim mellett magaménak vallom a Somogyi-könyvtárat régi s új helyén, a levéltárat ugyanúgy, a torony alattit jó Oltvai Ferenc, a Dóm térit Blazovich László igazgatása alatt; ő ráadásul profesz- szortársam is. S a szerkesztők, szerkesztőségek a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években; a Kovács Sándor Iván és Ilia Mihály igényelte kéziratok leadása a Tiszatájnak a Sajtóházban; ugyanott kéthetenként, kedd estéken a Papp Lajos szerkesztete Szegedi Egyetem szerkesztőbizottsági vitái; a Péter László gondozta és Tóth Béla kiadta Somogyi-könyvtári Híradó (ma Szegedi Műhely) munkamegbeszélései — mind-mind megannyi jó emlékeim. Mertünk „másként gondolkozni” — és a magunk módján cselekedni! S ha a telefonom olykor furcsa zörejeket hallatott is, nem gondoltam, hogy különösen bátor cselekedeteket viszek véghez. Sőt akkor sem, mikor az - emlékezetes „történelemhamisítási” ügyben (1974) — azonnal tollat ragadtam a megtámadottak védelmében. Mindhiába. Elmentem és viszajöttem, s néhány év múltán fél lábbal megint nem voltam itthon, hiszen úgy gondoltam: hazavárnak Debrecenbe, méginkább kálvinista eleim pátriájába. Mert hiszen szülőfalumban, Bagamérban a 18. században a református kollégiumban képzett lelkészek terjesztették az igét, onnan kibocsátott rektortanítók tanítottak. Nem egy közülük a nyugati egyetemeket is megjárta! Elmentem és visszajöttem. Talán többet is vállaltam a megszokottnál. Munkám: az életem java. Jól esik, ha a mai, a diákokat szinte arctalanná tevő egyetemi tömegképzés közepett összegyűlik egy kis szemináriumi csoport vagy akad egy pár doktorandus, amely, illetve aki kész és képes többet teljesíteni. Meg hát a valamikor kellemes, mostmár — sajnos — egyre inkább igények hajszolta kutatás, az írás és szerkesztés fáradalmai után kézbevett friss, még nyomdailatú „termékek”: legyenek kicsiny újságbeli közlemények vagy monográfiák — ezek jelentették és jelentik életem meg-megújuló nagy pillanatait. S ha tágabb európai és hazai kutatási területeimből kiágazott szegedi intézménytörténeti búvárlataimmal tudtam és tudok is még valami újat hozzátenni a Város oly gazdag historiográfiájához, annak különösen örülök. E várostól - immáron öt esztendeje, 1999. október 6-án - olyan elismerést kaptam Osztróvszky József (1818-1899) „ércbeöltöztetésével”, mellyel az — mint 1848/49 százötvenedik évfordulójának talán legmaradandóbb emlékével — leginkább mégis polgárait ajándékozta meg. Örülök, hogy Lázár György és Móra Ferenc nyomán - a Dugonics Társaságtól támogatva - állhatatosan szorgalmaztam e 19. századi szegedi nagy ember ügyét. (Levéltáraim.) Megvallom, jól esett hatvanadik születésnapomon kutató barátaim részvételével a Somogyi-könyvtárban tartott fölolvasó ülésen, hogy Szabó Ferenc - egykoron Oltvai Ferenc jobbkeze - mondhatni tiszteletbeli levéltárossá fogadott. Kutatói témáim úgy hozták, hogy több-kevesebb időt töltöttem az ország valamennyi közlevéltárában, sőt a vajdaságiban is (Karlócán, majd Újvidéken). Az Országos Levéltár mellett legtöbb időt a debreceniben és a szegediben töltöttem. Az előbbi Kossuth utcai fiókjában, ahol a bihari anyagokat őrzik bizony négy és fél évtized alatt 329
