Ruszoly József: Szeged szabad királyi város törvényhatósága 1872–1944. Tanulmányok és forrásközlés - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 35. (Szeged, 2004)

Önkormányzat és rendőrség. Adalékok a szegedi rendészeti szervezet dualizmus kori történetéhez (1872–1918)

Obláth Lipót hevesen kikelt az új hivatal ellen: "a rendőrállam egyik szerve, már pedig mi nem vagyunk és nem akarunk rendőrállam lenni" — mondta. Szerinte Szegeden mindenki megtalálható, hiszen az iparosok az iparhatóságnál, a kereskedők a kamaránál, a munkások a munkásbiztosító pénztárnál nyilván vannak tartva; sőt az adóhivatal, a posta és a rendőrség is ismer mindenkit. Aradon ugyan van bejelentőhivatal, a közbiztonság mégis sokkal rosszabb, akik ugyanis a hatóság előtt rejtve akarnak maradni, úgysem fogják magukat bejelenteni, vagy hamis nevet vallanak be. Vele szemben Perjéssy László azt hangoztatta, hogy igenis szükség van bejelentőhivatalra mint lakcímnyilvántartóra is a 120.000 lakosú Szegeden. Taschler Endre főjegyző elvileg nem ellenezte ugyan a hivatal megszervezését, ezt azonban megoldhatónak vélte a rendőrkapitányi hivatal meglévő személyzetével. Javasolta, hogy a polgári rendőrök (detektívek) áltat a nyomozásban fölöslegessé tett kerületi rendőrbiztosokat rendeljék be a hivatalba, a tanyákon viszont ne vezessék be ezt az intézményt. A külterületi bejelentési kötelezettség mellőzése mellett volt Rózsa Izsó is; ő elfogadta ugyan a főkapitány személyi igényeit, ám a díjnoki állásoknak a munkához igazodó fokozatos betöltését javasolta. Wégmann Ferenc is a külterületi bejelentések ellen volt. Igen érdekes volt a főkapitány válasz Taschler Endrének a rendőrbiztosok sokoldalú — huszonkét pontig terjedő — föladatkörére vonatkozóan. Azt kívánta bizonyítani, hogy ha ők nem is foglalkoznak a szűkén vett közbiztonsággal vagy a bűnügyi nyomozások ügyeivel, jócskán akad még közigazgatási-rendészeti jellegű, külön- külön kicsinynek látszó hatáskörük (pl. különféle bizonyítványok kiállítása), melyek e minőségben működésüket nélkülözhetetlenné teszik. Egyelőre kitartott a bejelentési kötelezettségnek a külterületi lakosságra való kiterjesztése mellett; "ha már — mondta —bejelentőhivatalt állítunk fel, az egész város lakossága legyen ott nyilvántartva”. A napidíjas személyzet fokozatos feltöltésének szükségességét elfogadta. A bizottság végül is — bár elvi fenntartását hangoztatta — Obláth Lipót ellenzésével magáévá tette a főkapitányi javaslatot.

E bizottsági ülés nyomán — miután a Szegedi Napló is újból "megszellőztette" az ügyet’7 — a tanács két előterjesztést tett a törvényhatósági bizottságnak. 1909. december 28-án 45 483/1909. számon javasolta az említett személyzet elfogadását, s a bejelentőhivatalnak a rendőrfőkapitány hatásköre alá helyezését. Ezt azzal indokolta, hogy az intézménnyel kapcsolatos kihágások (pl. csavargás, tilos koldulás, tiltott visszatérés) elbírálása "a közrend különös hasznára e hivatal közvetlen felügyeletével megbízott egyén által eszközölhető". E hivatal vezetője a kihágási rendőrbíráskodás egy részét is átvenné. Ez különösen azért volt indokolt, mert a városban addig is évente több mint 6000 kihágási ügy fordulván elő, az új, több alakszerűséget tartalmazó kihágási eljárás életbeléptetésével ezeket a főkapitány-helyettes egymaga úgysem intézhetné el.

Az 1909. december 29-én kelt 156/1909. sz. tanácsi végzés viszont az 1908:555. sz. közgyűlési határozatot úgy javasolta módosítani, hogy a külterületi bejelentési kötelezettség megszüntetését indítványozta közgyűlésnek, elsősorban a tanyavilág nagyságára, szétszórtságára s az olykor nehezen járható utakra tekintettel. A bejelentőhivatal célját úgyis inkább a nagyobb mobilitású belterületen érheti el; a tanyai 37

37 Félbemaradt Úgy. Még egyszer a bejelentő hivatal. SZN 1909. dec. 25.

113