Blazovich László: Demokrácia és választások Magyarországon. Csongrád megye - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 27. (Szeged, 1997)

Kovács László Imre: Az 1990. és 1994. évi parlamenti választások néhány sajátossága

II. A választások néhány tapasztalata

A továbbiakban az 1990-es és az 1994-es választások lefolyásának és eredményének néhány olyan mozzanatát emelem ki, amelyek összefüggésbe hozhatók a fentebb említett szándékokkal és szempontokkal.

1. Az egyéni kerületekben való jelöltté válás sokat vitatott feltétele a 750 ajánlószelvény összegyűjtése. Tudjuk, hogy az 1990-es választáson 58 párt próbálkozott jelöltállítással, de ez csak 29-nek sikerült legalább egy kerületben (1994-ben a vonatkozó adatok 41 illetve 35). Független jelölt 1990-ben 199, 1994-ben már csak 103 volt. A jelöltállítási kritérium tehát a pártok jelentős részét kizárta a versenyből és 1994-re a függetleneknek már az indulási esélyei is csökkentek — független mandátum pedig nem is született. Az egy választókerületben induló jelöltek viszonylag magas számát tekintve viszont a limit nem látszik szigorúnak. 1990-ben összesen 1532, 1994-ben 1878 egyéni jelölt indulhatott a választáson, az átlagos kerületi jelöltszám tehát 8,7 illetve 10,7 volt. Ezek az adatok is mutatják, hogy az első, ún. foundig election után nem egyértelmű a pártrendszer sokak által prognosztizált gyors „letisztulása”, bár kétségtelen, hogy a képviselethez jutottak köre e szempontból nem változott. Az egyéni jelöltek versenyében részt vevő pártok számának alakulása is ellentmondásos, hiszen a „próbálkozók” köre szűkült, de legalább egy kerületben utóbb több párt tudott jelöltet állítani, mint 1990-ben. Az indulást szabályozó 750-es limit mértéke szakmailag egyébként semmivel nem indokolható, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a 30 és az 50 ezres kerületekben is ugyanannyi ajánlás szükséges. Az is kimutatható, hogy a választási és az indulási esélyek között nincs összefüggés, sőt az ajánlást adó polgárok sem veszik túl komolyan e procedúrát: mindkét választás alkalmával számos olyan jelölt volt, aki végül kevesebb, mint 750 szavazatot kapott. (1990-ben 125, 1994-ben már 405 ilyen jelölt akadt; volt, aki 93 érvényes voksot szerzett.) Ugyanakkor az egyéni kerületek ajánlási rendszerére épül a pártok listaállítási lehetőségét szabályozó előírások köre, amely — mint később látni fogjuk — már nagyobb jelentőségű.

2. A kellő választói aktivitást a törvényalkotók fontosnak tarthatták, hiszen — a választójogi gyakorlatban ritka módon — érvényességi határt építettek a rendszerbe. Ez egy kialakuló demokráciában elvileg elfogadható megoldás, bár 1994-re funkciót- lanná vált. 1990-ben még volt öt kerület, ahol a részvétel elmaradt az első fordulóban megkívánttól, de 1994-ben már mindenütt érvényes volt a választás. Ennél fontosabb az abszolút többségi eredményességi küszöb, mert emiatt szinte törvényszerű a második forduló, hiszen a szavazatok szóródása (sok jelölt, viszonylag kiegyensúlyozott erőviszonyok) igen nagy. 1990-ben mindössze 5 kerületben ért véget a választás az első körben, 1994-ben már csak kettőben. A magyar választók jelentős része azonban nem alkalmazkodik ehhez. A választói magatartásba még nem épült be, hogy a végeredmény szempontjából a második forduló sokkal fontosabb, az első csak erőfelmérés. Ennek ellenére mindkét választáson visszaesett a részvétel: 1990-ben 65-ről 45, 1994-ben 68-ról 55 százalékra.

Az eredeti törvényhozói szándék az érvényességi és az eredményességi küszöb együttes következményeként szenved csorbát vagy válik a szabály feleslegessé. A második forduló érvényességi limitje ugyanis csak 25 százalék. Ez sajátos ellentmon64