Blazovich László: Demokrácia és választások Magyarországon. Csongrád megye - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 27. (Szeged, 1997)

Kovács László Imre: Az 1990. és 1994. évi parlamenti választások néhány sajátossága

dás, hiszen az első körben — 60 ezres kerülettel számolva — 30 ezer választó akarata érvénytelen, a második fordulóban viszont 15 001-é érvényes. A jogalkotó viszont, ha az első fordulóba beépítette az érvényességi küszöböt, nem tehet mást, mint hogy a másodikban csökkenti. Ugyanis, amennyiben a kerület lakosságának választási aktivitása a második fordulóra nem növekszik, az abszolút többség fenntartása megfosztaná a szavazókat a képviselet lehetőségétől, ami a választásokon résztvevőket indokolatlanul büntetné az otthonmaradók miatt. A polgárok egy része a limit leszállítását „visszaigazolja” és másodszor nem szavaz. Arra nézve nincs adatom, hogy ennek mi lehet a fő motívuma. Valószínű, sokan úgy vélik, hogy az egyszeri szavazással eleget tettek „állampolgári kötelezettségüknek”. Másrész, biztos számosán vannak, akiket az új szituáció, a csökkenő jelöltszám ejt zavarba. Az első forduló 8-10 indulójából a másodikba jellemzően hárman szerepeltek. Sok választó „saját” jelöltje kiesik a versenyből, vagyis a megismételt alkalommal eredeti véleményétől eltérő, ún. másodlagos preferenciát kellene kialakítani, amit vagy nem akar vagy nem tud megtenni, inkább távol marad a szavazástól.

Tény, hogy amennyiben a kisebb részvétel mellett zajló második forduló megváltoztatja az első eredményét, ez nem szolgálja az elnyert mandátum legitimitásának erősödését (s ne feledjük, ez volt a jogalkotói szándék!), ha viszont ugyanaz az eredmény, akkor felesleges az újabb szavazás. Az adatok szerint 1990-ben 42 kerületben történt meg, hogy a mandátumot végül nem az nyerte, aki az első fordulóból vezető helyen került tovább, 1994-ben 19-ben.

A második forduló fontos funkciója lehetne a pártok együttműködésének elősegítése. Ez viszont az eddigi két választáson nem volt jellemző. A visszalépések száma 1990-ről 1994-re még csökkent is (41-ről 13-ra), s utóbb a két majdani koalíciós partner között zajlott éles küzdelem. 1998-ra viszont az előjelek szerint e téren változás állhat be, ami a második forduló indokoltságát növelheti.

Érdekes, hogy a második forduló az eddigi két választáson ellentétesen hatott a győztes párt pozíciójára. 1990-ben az MDF 80 jelöltje végzett az élen az első fordulóban, az SZDSZ-nek 63 első helyezése volt. A végeredmény a Fórum javára mozdult el, az MDF 115, az SZDSZ 37 egyéni kerületi mandátumot szerzett. 1994-ben viszont az MSZP valamelyest „rontott”: 160 jelöltje fordult az első helyen, végül 149 nyert, az SZDSZ 12-ről 16-ra, az MDF 1-ről 5-re „javított” a második fordulóban.

3. Közismert, hogy a különböző választási rendszerek eltérően hatnak az eredmények arányosságára. Az arányos képviselet azt jelenti, hogy a pártok a rájuk leadott szavazatok arányában részesülnek a mandátumokból. Elterjedt vélemény, hogy az egyéni kerületi metódus aránytalan, a pártlistás arányos eredményekhez vezet. Ez e kérdés túlzott leegyszerűsítése. A proporcionalitás és a választási rendszer bonyolult összefüggéseire ehelyütt nincs mód kitérni, de le kívánom szögezni, hogy egyik metódus sem vezet törvényszerűen aránytalan vagy arányos eredményhez. Az arányosság az adott választójogi keretek között a pártstruktúra, a választói magatartás, a pártok szavazóbázisának földrajzi megoszlása és még számos tényező függvényében alakul. Bizonyítja ezt, hogy az azonos metódust alkalmazó országok választási eredményei e tekintetben jelentősen eltérnek egymástól. Például a brit adatok igen nagy diszpropor65