Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

ment át a szomszéd faluba, ahol sikerült egy kisebb, de mázsán felüli hízót felhajtani, s így kiváltani a sajátját. Hasonló módon fosztották meg hamarosan két szép ökrétől is. Felejthetetlen emlékem, hogy egyszer levelet íratott velem a földművelésügyi minisztériumba. Ebben — szavait kissé átformálva — leírtam apám és földműves sorstársai áldatlan helyzetét: érveket soroltam, hogy nem kellene elvenni az emberek kedvét az élettől, a gazdálkodástól, hiszen ha hagynák őket termelni, maguktól, minden kényszer nélkül is inukszakadtáig dolgoznának, ellátnák kenyérrel az országot. A levél olyan szívhez szóló lett, hogy mikor elolvastam, majdnem sírva fakadtam. Válasz persze nem érkezett. A hitvány, népnyúzó banda legfeljebb röhögött az ilyen naiv „folyamodványokon”.

Onnét kanyarodtam el (nem véletlenül), hogy 1950 nyarán kezemben volt a szegedi bölcsészkarról érkezett formanyomtatvány: felvettek, kollégiumi helyem van, 200 Ft ösztöndíjam lesz, ami fedezi a kollégiumot és a kétszeri étkezést. Apám megkönnyebbülésében azért felfedeztem valamiféle aggodalmat is. Ő még júniusban érdeklődött, hogy hová jelentkeztem. Amikor korábban erről volt szó, szinte kétségbeesett, hogy nem tudunk senkitől tanácsot kérni. Szeretett volna erről legalább régi falusi tanítómmal szót váltani (akinek tanácsára gimnáziumba íratott), de az illetőt már 1948-ban elüldözték a faluból (egyébként ezt tették a falu legnépszerűbb orvosával is), más meg nem volt, akihez bizalommal fordulhatott volna. Apám ismerte az én elképzelésemet, hogy tanári pályára készülök, meg írói, költői ábrándjaim vannak, de mintha nem ezt várta volna tőlem. Talán azért nem, mert különösen az együtt töltött 1950-es nyáron észrevette, hogy rám igencsak hatott az utolsó kollégiumi évek ideológiai nevelése. Beszélgetéseinkből megértette, hogy naiv módon készpénznek veszem a propaganda blöffjeit az elkezdett ötéves tervről, hogy a „vas és acél” országa leszünk virágzó kollektív mezőgazdasággal és magas kultúrájú művelt néppel. Én akkor nyáron először szenvedtem végig a földműves munka szörnyű fáradozásait, a látástól vakulásig tartó, véget nem érő robotot. Megfogalmazódott bennem, hogy ilyen iszonyú rabszolgahajszában nem akarok élni. Csoda-e, hogy hinni szerettem volna: a felvázolt „boldog” jövő kiutat ígér abban a kilátástalanságban? — Apám viszont úgy érezte, megtagadom a vele való szolidaritást. — Egyébként apám — bár soha nem beszélt erről — gyakorlatiasabb pályára gondolt választásomban. Olyanokra, amilyeneket maga körül látott: mérnökire, orvosira, gazdatisztire... Azt hiszem, leginkább azt szerette volna, ha mérnök leszek, „vízi mérnök”, amilyenek gátőrsége alatt az ő főnökei voltak az ármentesítő társulatnál. Ez némi elégtételül szolgált volna neki azért a sok megaláztatásért, amit ezektől az uraktól annak idején elszenvedett.

Nem volt abban persze semmi különös, ahogyan ezek az emberek — a kor szokása szerint — viselkedtek, bár mai ésszel elképzelni is nehéz, hogy milyen kasztszellem uralta az akkori viszonyokat. A mérnök urak — inkább persze a magasabb beosztásúak — mintha nem is evilági lények lettek volna gátőrökhöz, pláne a napszámosokhoz képest.

Gyermekkorom éveiben — úgy 14 éves koromig — megszoktam, hogy ezek az emberek, olyan elkülönültségben éltek, s létüket — a gyerek szemében — olyan titokzatosság övezte, hogy már az is feltűnésszámba ment, ha egyáltalán emberi nyelven megszólaltak. Ha bejöttek a telepre, a házba, külön „tiszti szoba” várta őket, tiszta

267