Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

vízzel, törülközőkkel, s ha óhajtották, a gátőmék étkeztették őket. Este friss ágyneművel áthúzott ágyba feküdtek, s természetes volt, hogy az ágyukhoz készített bilikben hagyták a vizeletüket. Reggelre — mint a legjobb szállodákban — tisztára pucolt lábbelik álltak az ajtójuk előtt (napközben is lekeféltették apámmal a cipőjüket), s mindezért semmit nem fizettek. Leszámítva talán az ételek nyersanyag árait, amit persze ők maguk állapítottak meg. Édesanyám sokszor felemlegette, hogy egyszer, miután hetekig kosztoltak nála többen is, némelyikük egy-két fillér (szó szerint!) borravalót hagyott az asztalon. Megtudta ezt a szakaszmémök úr, s visszaadatta a filléreket. Mellesleg a gátőrfeleségek soha, semmiféle díjat nem kaptak munkájukért, holott férjük mellett — ha másért nem a telefoninspekció miatt — állandó szolgálatban voltak. A legfelsőbb vezérkar úgy félévenként szemlét tartott a Szolnokon székelő igazgató főmérnök vezetésével gépkocsin a gátőrházaknál. Előfordult, hogy az ármentesítő elnökségének néhány tagja is velük volt. Ilyenkor a gátőrök az őrházak előtt a gátőri díszben várakoztak. Antantszíj volt a vállukon, elöl fényes rézlapon a felirat („A Közép Tiszai Ármentesítő Társulat gátőre”) s oldalfegyver, egy múlt századi hatlövetű revolver (általában használhatatlan) bőrtokban. Az őrtelepen és a „védvonalon” minden katonás rendben várta őket, tisztára seperve, kimeszelve, mint a laktanyákban. A gátőrök sokszor félnapokat ácsorogtak, míg az autó megjelent az urakkal, akik vagy megálltak, vagy szó nélkül továbbhajtottak. A gátőrök kemény katonás jelentést tettek, „vigyázz” állásban. Az ilyesmi persze inkább formalitás volt, mert a komoly dolgok a hétköznapokban zajlottak. A tavaszi árvizek idején, vagy a gátépítések, vonalépítések alkalmával, amikor óriási nyüzsgés volt a gátőrházak telepein; többszáz, de nagyobb árvízveszély idején ezret is meghaladó munkássereg dolgozott itt, s e munkák középpontjában

— közvetlen irányítóként — a gátőrök álltak. Siralmas kis bérért — segédmunkás kategóriába voltak sorolva (a 30-as években 30-40 pengő havi fizetéssel, mikor az igazgató főmérnök 1800 pengőt kapott) — kellett helytállniuk.

Mindezeket azért idéztem fel, mert apám céljaiban nagy szerepe lehetett ezeknek a tapasztalatoknak, mikor a jövőről álmodozott. Egyszóval — gondolom — amolyan „vízi mérnököt” látott volna szívesebben a fiából, aki ugyan nem „úr” lett volna, (hiszen az uraskodókat megvetette), de jó szakember, a családi hagyomány folytatója magasabb szinten (anyai nagyapám is gátőr volt, sőt anyai nagyanyám apja is). Ehelyett

— közlésem után némi csalódással — azt tudta meg, hogy fia tanár lesz.

Egyébként abban, hogy úgyszólván „elrendeltettem” a tanulásra, két körülmény volt meghatározó. Az egyik kétségtelenül apám eltökéltsége, ami olyan emlékekből is táplálkozott, amilyeneket az orosz hadifogságból hozott magával (egyenlőség-eszmény, egy demokratikus társadalom reménye, ahol az embereket érdemeik szerint rangsorolják), a másik ok pedig egy nem várt esemény. Hét-nyolcéves lehettem, amikor elsőként elnyertem egy gróf Szapáry (az ármentesítő elnöke) által alapított 500 pengős tanulmányi ösztöndíjat. Ez a pénz több volt, mint apám másfél évnyi fizetése, s mindenesetre egyszerű szüleim és környezetem szemében megnövelte ázsiómat. De hasonló szerencse még Kisújszálláson, már gimnazista koromban is utolért, amikor — gondolom, az utolsó hullámban — a gimnázium javaslatára felvettek az akkor (1947-ben) még létező ún. tehetségmentő (még Hóman által alapított, de a háború után is fenntar268