Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)
Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)
KOVÁCS MIKLÓS EGYETEMI ÉVEK SZEGEDEN (1950-1956) 1. Tanulni mindenáron Óriási megkönnyebbüléssel vettem kézbe az egyetemi felvételről szóló értesítést 1950 augusztusának egyik kemény munkával telt napja után. Nemcsak én könnyebbültem meg, szüleim még inkább, hisz nagy dologról volt szó: egyetemre küldeni egyik gyermeküket — a három közül —, taníttatni tovább a gimnázium elvégzése után. Bizonyára alig remélt életcéljuk látszott beteljesedni ezzel. Pedig az egyetemről jószerivel csak annyit hallottak, hogy az orvosok, ügyvédek ott tanulnak, de hogy még kik, arról már aligha tudtak valamit. Környezetünkben még akkoriban is, de főleg korábban az a mondás járta: „urat nevelni a gyerekből”. Erre kellett — úgymond — a felsőbb iskola. De apám soha nem beszélt így. Ő nem „urat” akart nevelni fiából, hanem tanult embert. Olvasó ember volt ő is. Megszokta már az apai házban. Az első világháború poklában, majd hatéves hadifogságban megjárta a fél világot. Beszélt oroszul, kisebb könyvtára volt, rendszeresen járatott újságot és a Tolnai Világlapját, a húszas évektől detektoros rádiót hallgatott. Kisgyerekként Petőfi verseivel ismertetett meg. Talán még meg sem születtem, már elhatározta, hogy taníttatni fog. Egyébként a háborút megelőzően arra aligha volt példa, hogy falumból (kb. 8 ezer lakos) valaki egyetemre kerüljön. Gimnáziumba is csak elvétve járt egy-két gyerek, s a háború alatt kezdtek el néhányan vizsgázgatni — a falusi tanítók magántanítványaiként — a tiszafüredi meg turkevei polgári iskolában. Ekkortájt szinte nem is volt illő a mi köreinkben érettségiről, s pláne egyetemről álmodozni. A szomszéd gátőr egyik fia (apám is gátőr volt) például négy évig naponta vonatozott 40 km-t oda-vissza a gimnáziumba, de a negyedik osztály után abbahagyta, mert egy percig sem gondolták, hogy elvégezze mind a nyolc osztályt. Négy év középiskola éppen elég volt ahhoz, hogy valaki a községházán vagy az ármentesítőnél irodai besorolásra számíthasson. A középtiszai ármentesítő húsznál több gátőrjének évtizedeken át egyetlen gyereke sem érettségizett. Még kevésbé volt ez elképzelhető a falu szegény — többségében nincstelen, zsellér, kisparaszt — családjaiban. Nem járt korábban középiskolába széleskörű apai és anyai rokonságomból senki. Számomra már az is nagy szó volt, hogy valaki iparos legyen (ilyenre nem is emlékszem), vagy mint apám, valamilyen fix fizetésű állásba kerüljön. Évekig lakott szomszédunkban egy többgyerekes család (az apa cipőfelsőrész-készítő bedolgozó kisiparos volt), s a velem egykorú fiúgyereküket — amikor én már tanultam — polgáriba szerették volna járatni. Egyszer a fülem hallatára beszéltek erről a szülők valahogy így: „Félretennénk minden nap egy pengőt” (30 pengő volt 265
