Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)
Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)
egy tanítónál a havi magántanulói tandíj). Persze a fiú nem tanulhatott. Évekig tengett- lengett a faluban meg fővárosi rokonaiknál. Közben elmúlt a háború, elszálltak az azt követő első évek, s egyszer csak — én akkor végeztem el a hetedik gimnáziumot — találkoztam ezzel a szomszéd fiúval. Már katonatiszt volt, méghozzá főhadnagy, jól szabott uniformisban, csillagos váll-lappal büszkélkedett nálunk... Mert közben csúfondáros vigyorral elzúgott mellettünk a történelem... Elmúlt a „fordulat éve” (1948), s elkezdődött a diktatúra eszeveszett kiépítése. Voltak olyan osztálytársaink, akik kibuktak közülünk, s falubeli ismerősömhöz hasonlóan, rövid — úgy emlékszem egyéves — tanfolyammal („Kossuth Akadémia”) tiszti ranghoz jutottak a honvédségnél, s szemébe nevettek az őket elbuktató tanároknak. De rokonságomból, falumból is számos — kétségtelenül sok tehetséges, jó eszű — korombeli fiatal előtt nyílt meg a gyorsított iskolázás lehetősége. Egyre-másra lehetett hallani, hogy falunk- béli került ebbe vagy abba a minisztériumba, a honvédséghez, a rendőrséghez, a tanácsokhoz, téeszekhez mindenféle beosztásba. Emlékszem, hogy a háború alatt egyik rokon gyerek a frontról szakaszvezetőként látogatta meg apámat (ő és családtagjai gyakran napszámoskodtak a gátőrségben), s belőle az ötvenes évekre magas rangú főtiszt lett a HM-ben, persze felénk se nézett többé. Akkoriban sok hasonló karrierről értesültünk. Mindezeket azért mondom el, hogy jellemezni próbáljam: mennyire anakronisztikussá váltak szüleim jövőnket érintő elképzelései. Apámat közben menesztették a gátőrségből, ennek ellenére, már szinte koldusszegényen (hét hold földje volt, háza nem) húgom taníttatására is vállalkozott. Kecskemétre íratták be egy leánygimnáziumba, ott albérletben lakott. Kínosan pontos lelkiismeretességgel fizették utánunk a járandóságokat. Egyébként húgom taníttatásában az apámra mindig jellemző dac és büszkeség is szerepet játszott. Először ugyanis húgom — két falubeli kis társával együtt — egy kollégiumba (lehetséges, hogy ez már NÉKOSZ kollégium volt) adta be jelentkezését. Innét jött az elutasító válasz „földbirtokos úrnak” titulálva apámat. (Másik két társát felvették.) Mire apám: „Nem baj, kislányom, a földbirtokos úr majd megmutatja, hogy tanulni fogsz!” Hogy ezért milyen áldozatot kellett hozniuk, arról talán annyit: a múltkoriban a kezembe került egy kis füzet anyám bejegyzéseivel. Dátumszerűen sorakoztak a számok a bevételekről és a kiadásokról azokból az iszonyú évekből. A tejért, tojásért kapott filléreket naponta följegyezte. Meg ilyeneket: „Kisújszálláson eladtam 20 kg krumplit”. „Dékányné vett 30 kg kukoricát.” Az évente nevelt disznókból, borjakból telt egy-egy ruhára, télikabátra. — Hogyan csinálták? Hogy lehetett azt kibírni erővel, egészséggel? 1949-től egyre feljebb srófolták a kötelező beadási kvótákat. Soha egy tojásnyi tartozásuk nem volt. Mikor már húgommal együtt egyetemre jártunk, még az ún. „dicsőség táblára” is felkerültek, mint akik példásan teljesítik a beadást. „Rám ne mondják, hogy a gyerekeink tanulnak, én meg tartozom nekik” — mondogatta apám. De így is előfordult, hogy kegyetlenül megzsarolták. 1951 telén, betegségem után hónapokig otthon lábadoztam. Ekkor is leróttak mindenféle beszolgáltatni valót. Egyszer mégis felszólították, hogy 8 kg elmaradt hústartozás fejében egy egész élő disznót — rendkívül rövid határidővel —szállítson ki az állomási gyűjtőhelyre. Hiába reklamált, hiába volt — távolról sem jóindulatú — rokon a tanácselnök, kíméletlenül elvitték volna az az évi egyetlen hízójukat. Késő délután vágott neki a falunak, majd 266
