Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Heka László: A bunyevácok (dalmaták) Szeged életében

a nép dísznevévé tették és használják”.7 A másik tényező, amely miatt elterjedt a dalmata elnevezés, az, hogy a horvát nemzet egészen 1918-ig nem élt egy egységes állam területén, hanem szétszóródva a Monarchia tartományaiban (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Isztria), valamint Bosznia-Hercegovinában, amely 1878-ban szintén annexió útján a Monarchiához került. Mivel a 19. századi nemzetiségi mozgalmak előtt a nemzetiség nem volt döntő tényező, inkább a vallási hovatartozás, így a dalmata elnevezés magába foglalja a Száva folyó és az Adriai tenger közötti területen élő katolikus szlá- vokat, különösen miután azok Magyarországra települtek. Szegeden például dalmatáknak nevezték azokat a déli szlávokat, akiket meg akartak különböztetni a szerbektől. Itt elsősorban a vallási hozzátartozás volt döntő tényező. így dalmátak voltak a raguzai kereskedők, a boszniai ferencesek vezetésével letelepedett szlávok, és a belgrádi katolikus szlávok is. Az egyébként Hercegovina és Dalmácia területéről letelepedett „igazi” dalmaták mellett e névvel „titulálták” még például a horvátországi Glogoczból Szegedre költözött Vedrié (Vedres) családot, amely egyértelműen nem bunyevác (dalmata), hanem horvát származású család volt.

Dalmácia elvesztése után az egykori Horvátország területe jelentősen lecsökkent, és „relique reliquiarum olim regni Croatiae” („A Horvát Királyság maradékainak maradékai”) névvel írták a horvát-szlavón sabor (országgyűlés) jegyzőkönyvei. A politikai központ a tengerparti városokból lassan Zágrábba került, ahogy veszítették a hor- vátok a területeiket. A török által elfoglalt terület mellett a horvát sabor és bán fennhatósága nem terjedt ki az ország felét kitevő katonai határőrvidékre sem, amelyet az osztrák katonai parancsnokság irányított. Horvátország nevet így az a terület kapta, amelyet az egykori Sclavonia (Szlavónia) viselt, nevezetesen Zágráb, Varasd és Kőrös megyék. 1745-ben Mária Terézia határozata alapján ismét megalakult a három megye — Szerém, Verőce és Pozsega —, amelyekre igényt egyaránt fenntartottak Magyarország és Horvát-Szlavónország is. E három megye különös (kettős) jogállással bírt. Követeket ugyanis egyaránt küldött a horvát saborra és a magyar országgyűlésre is. A magyar országgyűlésen a három megye követei a magyar megyék (és nem a horvátok) követei mellett ültek. Időnként a horvátok e három megye területét Szlavóniának kezdték nevezni. A terület hovatartozásáról szóló viták egészen 1868-ig, — a magyar-hor- vát kiegyezésig — tartottak. Akkor a magyarok lemondtak az „Alsó Szlavóniáról” és azt elismerték a „Horvát-Szlavón és Dalmátországok” területének.

Ilyen bonyolult területi kérdések mellett nem is csoda, hogy e területek lakosai gyakran nem is tudták, hogy miután Magyarországon telepedtek le, valójában melyik etnikumhoz tartoznak. Katolikus szláv létükre nem csatlakoztak az úgyszintén szláv szerbekhez, hanem a dalmata etnikai csoporthoz, amelynek magvát mégis a bunyevá- cok, tehát Bosznia, Hercegovina és Dalmácia területéről érkező katolikusok szlávok (horvátok) tették. A szórványosan Magyarországra érkező egyéb horvát etnikai csoportok hozzátartozói természetesen hozzájuk csatlakoztak, hiszen nyelvük, vallásuk, kultúrájuk is ugyanaz volt. A további tévedéseket ez etnikai csoporttal kapcsolatosan elősegítette a „horvát nemzeti megújulási” mozgalom a múlt század 30-as éveiben. Ez az eredetileg horvát mozgalom „illír” név alatt lassan a délszláv (a déli szláv nemzetek

7 Iványi István i. m. 579. p.

66