Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

keimben felélednek a lányok csillogó szemei — kékek, barnák, szelídek, dacosak, álmodozók, kacérkodók — ragyogtak az összenézés szép pillanataiban, s hamvadtak ki lassan a várakozás kíméletlen évei alatt.

Előfordult — bár ritkán —, hogy pl. a Hungáriában rendezett éves kari bálokon egy asztalnál ültünk lányokkal, évfolyamtársakkal, jó néhánnyal eljött a mamája is. Illett volna vendégül látni őket. Ez aztán abból állt, hogy egy pohár málnaszörpöt vettünk nekik egy éjszakára. De azt hiszem, ezért senkit sem marasztaltak el.

A szerelemről szólva még eszembe jut, hogy bizony a plátói érzések mellett — többen voltunk már erősen huszonévesek — milyen kínzó módon törtek ránk a testi vágy gyötrelmei is. A többség úgy védekezett, hogy sporttal hajszolta magát. Az akkor Tolbuhin úti szálló udvarán kora ősztől kezdve, már amikor kis tócsákban megfagyott a víz, a jeges sárban ment a focizás mezítláb is. De persze ez nem oldott meg mindent, s mivel hétvégeken is itt kellett maradni (nem volt pénzünk a vasútra, év közben csak két alkalommal, karácsonykor és húsvétkor járt félárú kedvezmény), ezek a napok néha szinte elviselhetetlenek voltak. így aztán a nyugtalanabb természetűek, állandó kapcsolat híján szüntelenül alkalmi partnereket kerestek, bár az ilyen kujtorgások többnyire céltalanul értek véget. Később ugyan — jobb „helyismeret” révén — egyi- künknek-másikunknak sikerült olykor „komolyabb” kapcsolatot kialakítani összetalálkozni magános asszonyokkal, lányokkal, akik — bizonyára szánalomból is — megajándékoztak futó szerelmekkel. Nagy Lajost, az írót idézve szívesen mondogattuk, hogy mi vagyunk a kor „nemi proletárjai”.

Kisebb mulatozások is tarkították életünket. Ösztöndíjosztáskor elmentünk a közeli kocsmákba, vagy vettünk egy-két palack italt, s ittunk, amíg el nem fogyott. Hamar megártott az ilyesmi, mert nem voltunk hozzászokva, meg aztán nagyon gyengén étkeztünk, így aztán valaki mindig jókora gyomorrontással fizetett érte. De széles jókedvünk kerekedett, s a nekiszabadult bolondozások hamar elfeledtették a rossz véget. Előttem egy kép: ballonkabátos, szelíd képű, szemüveges filosz hallgatók az újszegedi Tóth vendéglőből kijőve, a hídon át összeölelkezve harsányan éneklik a székely himnuszt.

*

Végül, annyi év után visszagondolva az egyetemen eltöltött négy (nekem inkább hat) évre, úgy tűnik, meghatározó szakasza lett életünknek. Először is azért, mert semmi máshoz nem hasonlítható szemléletet adott azzal, hogy átélhető közelségbe hozta az irodalom ragyogó elméi által megírt életmintákat, a jóról és a rosszról, a humánumról, az emberi lét vágyott lehetőségeiről és iszonyatáról. Hogy idealizmusra is nevelt, az kétségtelen, de ez lett ennek a pályának — ha úgy tetszik — szakmai ártalma.

Mindenesetre bennem annak az emléke él, hogy egy történelmileg sötét korban, a politika lealjasító ellentmondásai között is, mint egy társadalmi szigeten, valamiféle oázisban, hatott benne a szellemi teljesítmény mindenek felett való tisztelete. Ez azt a meggyőződést táplálta bennünk, hogy becsületes erőfeszítéssel „az érdem elnyeri koronáját” (Thomas Mann).

286