Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

Lassanként megérlelődött bennem, hogy ott, ahol a szellemet így korlátozzák, nem lehet kimondani az igazságot.

Mindezt annak szemléltetésére idéztem fel, hogy érzékeltessem: mennyire eleven volt bennem, bennünk az igazság szomjúhozása.

Emlékeztetőül írom, hogy nemzedékem volt 56 ifjúsága. Szegeden a közvetlenül utánunk jövő évfolyamok (mi 1956 nyarán végeztünk) köreiből indult el a MEFESZ mozgalom. Politikai feltöltődésünkre, az időben kicsit előbbre haladva, néhány példa: a XX. kongresszus után februárban, illetve ezt követően, elsősorban a párttaggyűléseken, felerősödött az ifjúsági ellenzék hangja. Én éppen akkoriban lettem párttag, mert tagjelöltségemet — amit egyáltalán nem bántam — több mint két évre felfüggesztették. A XX. kongresszust követő nagy zűrzavar nélkül valószínűleg nem is vették volna elő, mert 1953-ban származásom körül (mivel apám a tehenek legeltetéséhez pásztorgyerekeket is fogadott) „problémák adódtak”. Most azonban úgy látszott, ez már többé nem számított, s így eljárhattam az egyre érdekesebbé váló taggyűlésekre. (Tagfelvételemről még elmondom, mikor erre sor került, ajánlóim és a hozzászólók olyan dicshimnuszokat zengtek, hogy zavaromat Fodor Gábor, a Kossuth-díjas kémikus rektor maga is észrevette, s figyelmeztette a hozzászólókat, hogy kínos hallgatni a szuperlatívuszokat. Ez azért volt érdekes, mert — mint említettem — több mint két évig szóba sem került a felvételem.)

De visszatérve a taggyűlések hangulatára; az volt a szembetűnő, ahogy a fiatal másod-, harmadéves hallgatók — a majdani MEFESZ-vezérkar — kíméletlen kritikával illették „a XX. kongresszus szellemében” a rákosista politikát, az országosat és az egyetemit egyaránt. Hihetetlen rátermettséggel, profi politikusokat megszégyenítő magabiztossággal, fegyelmezett, pontos szavakkal jellemezték a helyzetet, vonták kérdőre a vezető garnitúrát az ott jelenlévő, kínosan vakarodzó balos tanár- és diákfigurákat. Én, a magam gyermeteg DISZ múltjával, óvodásnak éreztem magam mellettük. Ez a kritikai szellem az egyetemen a tanév vége felé már olyan fokot ért el, hogy az ifjúság legelkötelezettebb magját, az ún. munkás származású kádereket is teljesen összezavarta. Voltak ezek között igen becsületes, de a párt lózungjait betegesen komolyan vevő fiatalok, akik el sem tudták képzelni, hogy társaikat keresztnevükön szólítsák, kizárólag elvtársoztak (bizonyára ez volt az a fajta, amelyik a hitvesi ágyban is elvtársozott), szóval ezek a birkalelkű Rákosi imádók ott a taggyűléseken, a szemünk láttára — a pulpitushoz rendkívüli jelentőséggel kivonulva — visszaadták a párttagkönyvüket: „Csalódtunk a pártban és Rákosi elvtársban.”

Róluk személyes ok miatt is szólhatok még.

1953. november 26-án (a 6:3-as angol meccset követő napon) volt a tagjelölt felvételem. Egyik ajánlóm Pósa Péter, a jólelkű, segítőkész tanár, a másik — ahogy ez szokás volt — a DISZ-szervezet. Először úgy látszott, hogy minden rutinszerűen megy, de nem volt szerencsém. Az „audmaxban” volt az egész procedúra, igen nagy létszámú párttagság előtt. Kissé váratlanul, a párttitkár felszólított, hogy menjek ki a tagság elé, s mondjam meg, miért akarok tagjelölt lenni. (Mellesleg nemigen számított ez, hiszen meg sem kérdezték az embert, hogy akar-e vagy sem, a kiszemeltnek mindig a párt tette meg az ajánlatot; így nekem is.) A jelölőgyűlés előtt barátaimmal a Búzában kisebb születésnapi ivászatot rendeztünk, s őszintén szólva, elég bódultán vettem

280