Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

részt életem nagy eseményén. Mindenestre kimentem a tagság elé, minthogy másként nem is tehettem. Valamit mondtam, s ezután a párttitkár felszólítására elhangzó kérdésekre vártam. (Nem tudom mire volt jó ez a színjáték, csak a továbbiakból gyanítom, mert másoknál nem csináltak ekkora felhajtást.)

Már úgy látszott, visszamehetek a helyemre, s vége a tortúrának, amikor egy másodéves orosz szakos — a fentebb jellemzett — egyik mintakáder szót kért, s a többiekhez fordult: „Elvtársak! Azt szeretném megkérdezni Kovács elvtárstól, hogy mi a véleménye a szerelemről?” Az elvtársak illedelmes műkomolysága egy pillanat alatt összeomlott. Hatalmas nevetés tört ki. Minthogy a zaj nem akart csendesedni, a kari DISZ szervező titkár (később jeles szegedi filozófus), türelmetlenül rászólt a nevetőkre: „Elvtársak! Több komolyságot kérek az elvtársaktól” — Csend lett. — Ekkor folytatta: „Hallgassuk meg X elvtársat (a kérdezőt), mert hátha a fehér ellenforradalom akar most sorainkba férkőzni.” (Szó szerint ezt mondta!)

Még kissé bódultán is megértettem, hogy ez a fehér ellenforradalom én volnék, illetve lehetnék, ha X elvtársam most óriási kommunista öntudatával le fog leplezni. X elvtárs (alig látszott ki a pádból) a helyzet magaslatára emelkedett, s a nagy csendben kérdéséhez a következőket fűzte: — „Elvtársak, a nyáron (1953) Fonyódon együtt üdültünk Kovács elvtárssal, s többször láttuk őt egy lánnyal kézen fogva sétálni, s az is előfordult, hogy — mivel egy szobában laktunk — Kovács elvtárs tíz óra után az ablakon jött be a szobánkba.” X elvtárs magyarázatát még barátja (ő is visszaadta a tagkönyvét 56 júniusában) is kiegészítette: „Én is láttam mindezt.” A taggyűlés tanácstalanná vált. A helyzetet a jóságos Pósa Péter mentette meg: „Egy okkal több, hogy Kovács elvtársat tagjelöltnek javasoljam. Jobban tette volna X és Y elvtárs is, ha sétálgatott volna egy kicsit a Balaton parton egy kislánnyal (s talán még azt is hozzáfűzte), ahelyett, hogy társukra leselkedtek.” Az egésznek aztán hamar vége szakadt, hiszen mindenki számára kínossá vált ekkora lelki nyomorúsággal szembenézni.

Az ügy azonban mégse maradt ennyiben. Tagjelöltségemet — mint írtam — évekre „elfektették”. Beidéztek „elbeszélgetésre”, ahol apám cselédtartó múltjáról faggattak. De — bizonyára mert akadtak pártfogóim — nem menesztettek „kulákcsemete- ként”. Persze ez már Sztálin halála után történt.

Pósa javaslatára én lettem évfolyamunk DISZ titkára. Ez a titkárkodás nagyjából abból állt, hogy el kellett járni a kari DISZ vezetőség által összehívott ülésekre, ott elmondták a direktívákat, ami inkább szervezési feladatokat jelentett, rendezvényekre, felvonulásokra kellett mozgósítani a hallgatóságot, s többé-kevésbé havonta taggyűléseket kellett tartani. Őszintén szólva az egésznek alig tulajdonítottam jelentőséget, s mint a többiek általában, teljesen feleslegesnek éreztem, persze a párttagságot nem kevésbé. Hogy milyen súlytalan valami volt ez a DISZ-eskedés, az megmutatkozott az 56-os (és a 89-es) összeomláskor: az események szele minden további nélkül elfújta a DISZ-t vagy a KISZ-t.

Ahogyan haladt az idő, úgy teljesedett ki számunkra az egyetemi élet. A magyar szakosoknak rengeteget kell olvasniuk. Ez gyönyörű, de sokszor gyötrelmes feladat: átrágni magunkat gazdag irodalmunkon és a világirodalom fontos alkotásain. Különösen a vizsgák idején, mikor még a hiányokat is pótolni kellett, bevetettük magunkat

281