Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

vezetői kezdetben főleg a párttag hallgatók lettek, s a DISZ-gyűléseken nagyjából ismétlődött az, ami a párttaggyűléseken történt. Ezenkívül rendszeresek voltak az ún. szabad pártnapok, amikor mindenkit összetereltek: tanárokat, egyetemi dolgozókat, hallgatókat, pártonkívülieket. Ilyenkor általában az „aktuális kérdéseket” ismertették. Akkor még létezett, ma már elképzelni is nehéz, mert a Kádár-időben megszűnt: az állva tapsolás mindennapos szokása. Mikor az előadók kiejtették Sztálin, Rákosi nevét, a hallgatóság egyöntetűen felállt, s vastapssal ütemesen kiáltozta: „Éljen Sztálin! Éljen Rákosi! Éljen a párt!” A legmegalázóbb az volt az egészben, hogy ez többször megismétlődött, ha tízszer ejtették ki a neveket, akkor tízszer. Ez a cirkusz belülről nézve szánalmas és gyötrelmes volt, gondolom, még azok is kínlódva csinálták, akik a rendszer hívei voltak. Mi, diákok különösen az enyhülés (1954) időszakában az „Éljen a Párt” helyett mindig „Éljen apád”-at kiáltoztunk, amit persze senki nem vett észre. Eszembe jut egy eset — talán a Rosenberg házaspár kivégzése elleni tiltakozó gyűlésen történt —, amikor a mindenkiben lappangó elfojtott indulat gátat szakított. Az előadó — ez esetben egy tekintélyes párton kívüli tanár — megrázó szavakkal ostorozta az imperialisták gonosztetteit, s a leghatározottabb fellépést sürgette az auditorium maximumban a világbékét fenyegető erőszak ellen. Ekkor, miközben a hallgatóság síri csendben, amolyan mű-megdöbbenéssel ült a helyén —, kinyílt az egyik oldalajtó, s benne — szemben velünk, pontosan úgy, mint a színpadon — megjelent egy arc, majd egy alak, s a keskeny résen előbb bekukucskálva, aztán oldalazva belépett, s behúzott nyakkal (hiszen a késés igen nagy bűn volt, pláne ilyen fontos politikai helyzetben) megpróbált egy oldalsó padba beslisszolni. Igen ám, de az illető (egy igen tehetséges, fiatal orosztanár) maga volt a rakás szerencsétlenség. Óriási tojásdad arca, elálló nagy fülei és orra, zilált, gyérszálú hajzata alatt az ijedtség esendő látványával önmagában is kihívás volt a nevetésre. Egyébként a szerencsétlen embert a gúnyra oly hajlamos hallgatóság zokniját taposó, meglehetősen elhanyagolt öltözékű figuraként ismerte.

Ő volt tehát az, aki késve „beilletlenkedett” a gyűlésre, s miközben egy üres helyet vett célba, megbotlott, majdnem arcra esett. Ez volt az a pillanat, amikor elszakadtak a fékek, s a gyászra, harcos tiltakozásra beállított arcokról elröppent minden fegyelem, s olyan elementáris, véget érni nem akaró nevetés robbant ki, amilyet még talán nem hallott a hatalmas tanterem.

Voltak komolyabb színezetű tiltakozások is. 1952 végén az egyetemen rendezték meg a nyelvész kongresszust. A plenáris ülések szintén az „audmaxban” voltak több napon át, mindig zsúfolt hallgatóság előtt. Az utolsó napon vendégként megjelent Illyés, Vers Péter és Déry Tibor. Jelen volt a gyűlésen a történész Mód Aladár is, a KB tagja. Illyés és Veres Péter szólaltak fel, Déry — minthogy akkor zajlott le a Felelet-vita, melyben őt súlyosan elmarasztalta Révai —■ nem kapott szót. A két író beszéde inkább csak alkalmi rögtönzés volt, de ahhoz éppen elegendő, hogy az ifjúság kiélhesse ünneplő, tiltakozó kedvét. Hatalmas tombolás tört ki a rövid beszédek után, s mikor Déry — ő csak a hallgatóság soraiban ült — felállt, hogy a másik kettő után kivonuljon a teremből, a tombolás csak fokozódott. Néztük a velünk szemben ülő, a fő helyen székelő Módot, óriási holdképű arcát vörösre festette a harag és a meglepetés. Miután az írók elmentek, rögtön szólásra emelkedett, s éreztük, óriási önmegtartóztatásába került, hogy dühét visszafogja, s csak méltatlankodásának „adjon hangot”.

277