Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

Párttag hallgatók közül néhányan — inkább csak eleinte — komolyabban vették feladatukat, s például a harmadik békekölcsön kibocsátása alkalmából szabályosan fenyegetéssel igyekeztek rávenni bennünket a kölcsönjegyzésre. El lehet képzelni, számunkra milyen ijesztőnek tűnt, hogy a csekély ösztöndíjból, mely szűkösen volt elegendő a szállóra és a menzára, bármily kevésről lemondjunk. De nem volt kímélet. 50 Ft-ot (a havi 300-ból) mindenkinek fel kellett ajánlani. Ezt én is megtettem, de azért odajött hozzám egyik párttag társam, félrehívott, s vészjóslóan kérdezte: „Szóval, Kovács elvtárs, miért nem akarsz te legalább 100 Ft-ot jegyezni?” Megpróbáltam magyarázni, hogy ha többet jegyzek, nem tudok reggelizni, s visszaeshetek alig leküzdött súlyos betegségembe. Fenyegetve hagyott ott: „Nem ezt várja tőled a dolgozó nép!” (Mellesleg egy-két évvel később a nagy dunai árvíz idején a kitűnőségemért járó havi 90 Ft-ot — ezt egyedül én — habozás nélkül felajánlottam az árvízkárosultaknak.)

Ez a siralmas esemény felidézi egyik kórházi emlékemet. Volt ott egy takarítónő, aki a legpiszkosabb munkát végezte, állandóan szutyokban, mocsokban láttuk; filléres kis fizetéséből nem volt hajlandó jegyezni. Kíméletlenül elküldték a nyomorultat egyik napról a másikra.

A jegyzés miatt, vagy nem is tudom már miért, hamarosan behívattak a kari párttitkárhoz, aki a tud. szoc. adjunktusa volt (mint később kiderült, melegszívű, egyszerű munkás fiatalember, aki ekkor még nagyon vonalasán viselkedett). Ott volt két párttag évfolyamtársam, így kezdtek velem „elbeszélgetni”. A részletekre nem emlékszem (magának a behívásnak a ténye volt gyanús), de azt tudom, a titkár megkérdezte, hogy ki a kari párttitkár, amit én nem tudtam, mire megjegyezte: „Na, majd meg fogja ismerni.” De aztán lekerült napirendről a dolog, mégpedig valószínűleg azért, mert hamar kiderült, hogy az éltanulók közé tartozom.

Már az első félévi vizsgák előtt menesztették néhány társunkat, akikről kiderült, hogy „osztályidegenek”. 1953 tavaszán történt, már Sztálin halála után, hogy egyik évfolyamtársnőm, egy szép szőke kunágotai lány egy esti sétánkon elmondta: egyik évfolyamtársunk, aki középiskolai végzettség nélkül (de talán még szakérettségije sem volt) került az egyetemre (előtte a DM újságírója volt, egyébként korunkbeli), s aki párttag lévén, igen nagy öntudata és fontoskodása miatt már ellenszenvet ébresztett bennünk; szóval ez a kolléga, mint azt az a leány nekem akkor nagyon szelíden, de nagyon szomorúan elpanaszolta, felszólította őt, ha lefekszik neki, akkor elkerülheti, hogy mint „kulákcsemetét” napokon belül kirúgják az egyetemről (a fiatalember egyébként már nős volt, egyik szép évfolyamtársunkat vette el kevéssel azelőtt). Sztálin halálakor Koltay-Kastner szemináriumán ő olvasta fel a nekrológot, felszólítva minket, hogy állva hallgassuk végig, de a professzor leültetett bennünket.) Döbbentem hallgattam a lányt, s mikor hazamentem a kollégiumba, társaimnak — öten laktunk együtt, de mások is voltak ott — szenvedélyes hangon előadtam értesülésemet. Ez még vacsoratájt történt, s fel sem tűnt, hogy valaki közben elment valahová. Másnap a párttitkár magához rendelt. Vele volt az az évfolyamtársunk, akiről kolléganőm beszélt. Jellemző volt a helyzetre, — a harmadik emeleti széles folyosón történt a „szembesítés” —, hogy a pártitkár az illető fiatalember jelenlétében szegezte nekem a kérdést (talán még az elmaradhatatlan elvtárs megszólítást is elhagyva): „Igaz, hogy X hallgatónő magának azt állította, stb.?” Meglepődtem, de természetesen kijelentettem,

278