Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

Egy pillanat alatt beláttam, hogy milyen szégyenletes dologban kellett ott nekem közreműködnöm, s többé nem mentem népnevelői körútra. Pontosabban nem is hívtak, mert társnőm elmondhatta, hogy én meg sem szólaltam akkor sem, mikor az a munkásasszony „ránk támadt”. Ez a népnevelősdi évekig eltartott, s az egyetemen is szokásban volt. (Tóth Béla egyik novellájában — Júdás és Makkabeus — megindítóan írta meg a megalázott professzor és „népnevelő” munkáskáder diákja csendes összefogását az alantas helyzet kijátszására.)

Én akkortájt 1950-ben olyanféle állapotba kerültem, hogy valamilyen belső indíttatásból (mindenáron eminenssé válni) ráhangolódtam a politikai szólamokra, a propaganda blöffjeire, s úgyszólván kritika nélkül szemléltem a körülöttem zajló eseményeket.

Bár talán ez sem egészen így volt. Emlékszem, mikor a kirakatokban megláttam a falusi emberek kamráiból a Kárász utcai vitrinek mögött közszemlére kitett zsák liszteket, bődön zsírokat, oldal szalonnákat („A harácsolás miatt akadozik a közellátás” — írta a DM), megdöbbentem, hiszen tudtam, hogy ezek az élelmiszerek bármelyik falusi földműves kamrájából előkerülhetnek.

Ekkortájt állt be a fordulat a koreai háborúban. Az agresszor északiakat visszavetették kiinduló állásaik mögé (ez előzte meg a kínai beavatkozást), mire az itthoni sajtó óriási hisztériában tört ki, hogy Amerika fenyegeti a világbékét, de a béketábor nem enged az agresszornak. Szólni persze senkinek nem lehetett, de jól emlékszem, milyen szenvedélyesen kívántam, hogy bárcsak mielőbb Toppantanák össze Észak-Koreát, lenne vége ennek a gyalázatos világnak.

Hamarosan azonban sem a politikával, sem a tanulással nem kellett törődnöm. Egészen mással, egy súlyos betegséggel kellett szembenéznem.

A tanév kezdetén rutinszerűen vitték el az évfolyamunkat tüdőszűrésre, s én ott a vizsgálaton „fennakadtam”. „Maga éppen jókor jött az én konyhámba” — mondta egy szigorú, de kiváló vörös hajú doktornő. Hamarosan a Mérey utcai kórházban kötöttem ki a kollégiumi diákszobából. A kiköltözés végleges lett, oda soha többé nem kerültem vissza; ruháimat, könyveimet is volt szobatársam hozta utánam, mert én tizenhárom hosszú hónapot töltöttem a kórházban. Onnan pedig 1951 decemberében hazaköltöztem szüléimhez; így végül két teljes évre kapcsolt ki a betegség az egyetemi életből. Talán ha szegedi vagyok vagy környékbeli, nem lett volna olyan súlyos a helyzetem. így azonban — mint messze földre szakadt vándorlegény — úgyszólván teljesen magamra maradtam. A betegség, ami eleinte egyszerűbb esetnek látszott, fokozatosan súlyosbodott, egyre több komplikációval járt. Mikor már úgy látszott, 1951 tavaszán, hogy visszatérhetek Szegedre (Makón kezeltek), s folytathatom a tanulást — az egyetem nagyvonalúan ezt lehetővé tette volna —, újabb, immár egészen súlyos szövődmény lépett fel, s igazi életveszélybe kerültem. Az akkori viszonyok között bizonyára menthetetlen is lettem volna, ha egy-két véletlen körülmény nem segít rajtam. Az egyik, s talán a legfontosabb az volt, hogy Tettamanti Béla mint dékán úgy 1951 elején levélben érdeklődött a kórház vezető főorvosától állapotom iránt. Az illető, akinek alkalmasint az életemet köszönhetem, a csodálatos Nagy Pál felfigyelt rám mint egyetemi hallgatóra, és orvosi lelkiismeretére hallgatva — mikor napjában ketten-hárman haltak meg körülöttem — az életre még esélyesek közé sorolt be engem is. Ez azt jelentette,

273