Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)
Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)
hogy az akkor még nagyhatású streptomicinből megkaptam a szükséges (nem kevés) mennyiséget, s teljesen meggyógyultam. Betegségem soha többé nem tért vissza. Amilyen gyorsan zuhantam korábban a betegség egyre mélyebb örvényébe, olyan villámsebesen kezdtem felgyógyulni. 3. Másodszor az egyetemen (1952-1956) 1952 nyarán ismét felvételiznem kellett. Addig nagy változások történtek az egyetemen. Cserélődött a tanári kar, felduzzadt a hallgatói létszám, bevezették az egyszakos képzést, az orosz nyelv oktatása kiszélesedett, a marxizmus tárgyai szakokra váltak, katonai oktatást vezettek be, mely szintén főtárgy lett, még légoltalmi órák is voltak. Hatalmas ideológiai nyomás nehezedett a bölcsészeti szaktárgyakra, főleg az irodalomra és a történelemre. Az irányítást, ellenőrzést még inkább a párt vette át, lényegében függetlenített párttitkárral s a nagyhatalmú ifjúsági szervezettel, a DISZ- szel. Azok, akik két évvel korábbról még emlékezhettek rám, eltávoztak onnan; egyszóval újrakezdődött számomra minden. A felvételim mégis egyszerűen és gyorsan ment, bár nemigen értem, mi szükség volt rá. Amolyan ideológiai vizsga volt. Karácsonyi Béla megkérdezte, kit tartok az akkori „szocialista irodalom” legjobbjának. Benjámin Lászlót neveztem meg, s néhány mondatban megpróbáltam indokolni, miért. Ismét hallgató lettem. Akkoriban beszélték, hogy történész jelöltektől azt kérdezték, kit tartanak a magyar történelem öt legnagyobb alakjának, s ha Rákosit kihagyták, menthetetlenül elvéreztek. Ez az időszak volt a Rákosi-terror dühöngésének csúcsa. Világosan emlékszem rá, mikor egy forró nyári napon, augusztus 14-én a falumban a tanácsházi hangszóróból anyámmal együtt meghallottuk, hogy Rákosi lett a miniszterelnök, összeszorult szívvel, lesújtva álltunk. Tudtuk, hogy folytatódik a népnyúzó politika, s még mélyebbre süllyed az ország. Ekkor lihegte a szegedi Sztálin-díjas író, Nagy Sándor: „A magyar dolgozó nép szíve megdobban a hír hallatára, mert népünknek a történelem folyamán nem volt szeretettebb vezére, szolgája, példaképe, mindenese — mint éppen Ő! Városról-falura, házról-házra ömlik ez a nemes magyar öröm most... O édes, szép hazánk, mily nagy vagy te, hogy a romlás éjszakájából... ilyen ragyogó csillagokat (!) tudtál támasztani, akinek (!) markában az anyag összeroppan, dalol a szerszám s az osztályharc dialektikája pontos értelemben megmutatkozik. Milyen szerencsénk van, nekünk, magyaroknak! ” Nagyjából ez volt az a szellemiség, mely akkoriban oly súlyosan telepedett ránk. Hol volt már korábbi naivságom, mikor még bedőltem a szemináriumi szólamoknak. A városban járva-kelve érezni lehetett az emberek mérhetetlen elesettségét és megfé- lemlítettségét. A DM szörnyű hírekről tudósított: „... bűnös Ocskó Istvánná bordányi kulák is, aki cséplés után megtartott magának 541 kg(!) búzát, 140 kg(!) rozsot és 125 kg(!) árpát... bűnös tevékenységét a Szegedi Járásbíróság példamutatóan büntette, s egy év két hónapi börtönre, kétezer forint pénzbüntetésre... vagyonelkobzásra, a közügyektől való háromévi eltiltásra ítélte a dolgozó nép ellen, bűnös aknamunkát végző kulákot.” 274
