Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Mályusz Elemér: Miért lettem történész? A kéziratot sajtó alá rendezte,a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta Soós István

kozással megbízzanak. Egy New Yorkból hazatérő idősebb zsidó asszony csemetéi voltak. Az asszonynak trafikja volt, közel a piacokhoz pálinkát is árult. Gondolom, az volt a fő jövedelmi forrása. Vele tudtam a honorárium felőli tárgyalások során a legha- marább megegyezni: szó nélkül megadta a havi öt koronát. Gondolom, értékelte az időt, amelyet megspóroltam számára. Kroó Leó volt osztálytársam, akire gondom nagyobb része fordult, kissé nehézfelfogású, de jóindulatú fiú és nálánál sokkal eszesebb, elevenebb öccse, György. Talán elköltöztek Szegedről vagy átment a kereskedelmi iskolába Leó, de az iskolai életből több emlékem nincs róla.

Ami a legfontosabb volt, hogy — hogyan, hogyan nem — megvolt nekik Arany összes műveinek kiadása s ennek egyes köteteit — szép, tiszta, „gusztusos” példányokat kölcsön adták. Megvolt hát a remek alkalom, hogy Arany előadásában beleszeressek a magyar múltba. Toldi, Buda halála... Mit tagadjam, éretlen voltam Aranyra. A köteteket hát inkább apámnak kínáltam fel, aki — elgyengülve és régi emlékeit frissítgetve — szívesen vette gyermeki udvariasságomat. Az én ideálom ekkor Vörösmarty volt. Hogy miért, ma sem tudom, szenvedélyesen másoltam magamnak verseit. Mindet, mindet. Nyilván, hogy legyen saját, bármikor hozzáférhető példányom. Ekkor írtam le az Eger ostroma époszt is. A hexameterek ma is fülemben csengenek: „Megnehezült az idők vihara, járván fölötted, oh Haza,

Halmaidon és letarolt alföldi mezőiden,”

Mi ragadhatott így meg? Bizonyára az eseményláncolat, a változatos hely és győzelem-sorozat, ami persze talán nem is lehetett több, mint Tinódi átköltése (amit nem is sejtettem), Gárdonyi regényének pótléka. Megvolt ez már? De nem számomra!

Sokért nem adom, hogy Gárdonyi helyett Vörösmartyn keresztül revellálódott számomra a XVI. század[.] Vörösmarty csodálatos pátoszának zengése, a XIX. század első felének érzelmei lüktettek ettől fogva ereimben. Szemben Arany higgadtságával, bölcsességével és szemben oly sok más dologgal... De így sem Toldi lovagkora, sem a mondák világa nem ragadott meg. A köteteket a végén már apám részére hoztam haza. Ő szemmel látható kedvvel élvezte Arany rezignációját.

Furcsa, hogy ugyanakkor extázisbán olvastam és másoltam Vörösmarty Délszigetét és magamon kívül szavaltam:

„Mit tudtok Ti hamar halandó emberek, ha lángképzelődés nem látszik veletek, (...)”

A Zalán futását többszöri — elölről-hátulról való nekirugaszkodás után sem tudtam elolvasni. Bevalljam? Bár talán kötelező olvasmány volt, Deli Hajna históriája a későbbiekben is ismeretlen maradt számomra: Marad hát, hogy Vörösmarty dikciója nyűgözött le, és fantáziájának szertelensége, egy szóval a romantika iránti vonzalmam. Ugyanaz, ami egy évtized múlva E. T. A. Hoffmann vagy Hauff olvasójává tett. Egyelőre azonban mind mellékes volt. Amire nem tudok magyarázatot adni, az a szerencsés véletlen volt, hogy derűre-borúra másoltam a Vörösmarty-szövegeket. Nem könyvbe, nem füzetbe, hanem mindenféle makulatúra-papírra, testvéreim felesleges herbáriumlapjaira. Bár folytattam volna azt a kezdeményezést, a későbbi években és modem nyelvű szövegekkel is, nyelvtanulás céljából.

9