Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

könyvtár felé, váltig ezt kérdeztem magamtól: — Dehát hogyan, miért került ene sor? — Hogy lehet, hogy senki nem áll mellém, miért engednek az átlátszó kifogásoknak? Nem értettem az elnököt, akivel még rokonszenveztem is, mert valamiben elütött a többitől, s mint említettem, korábban váltig dicsérte a munkámat, s hosszú évek óta ismert. Kisebb vezetői kinevezésemre is úgy került sor, hogy — mert évek óta írogattam és publikáltam — megnyertem egy irodalmi pályázatot, s akkor jobban felfigyeltek rám, s mérlegelték többéves szakmai tapasztalatomat.

Menesztésemnek egyébként volt egy formális oka, pontosabban apropója. Szokás volt, hogy az illetékes minisztérium időnként vizsgálatokat tartott az ország különböző megyéiben, városaiban a szakigazgatási szerveknél. Ezek a vizsgálatok amolyan kipipálandó, munkatervi akciók voltak, azokkal igazolták szakmai alkalmasságukat a központi irányításra. Szerintem sok értelme az egésznek nem volt, mert a néhány napos vizsgálódások csak felületes megállapításokra adtak lehetőséget. Egy-két fővárosi tisztviselő leutazott Szegedre, s elbeszélgetett néhány szerv, intézmény vezetőjével; ebből összeállítottak valamiféle jelentést, melyet azután az illetékes minisztériumi osztályvezető ismertetett a vb felelős funkcionáriusaival. Velem a vizsgálat során egyetlen megbízott beszélt, egy fővárosi középiskolai tanár, aki az ismeretterjesztés helyzetét vizsgálta. Maga az ismeretterjesztés csak közvetve tartozott hozzánk, mert volt erre önálló szerv — ahová a tanácsi támogatás befolyt — a TIT szegedi szervezete. Szerintem se jobban, se rosszabbul nem ment itt a munka, mint bárhol az országban, s a tanácsi részvétel sem volt rosszabb. E vizsgálódás során felvetődött pl., hogy miért nincs értelmiségi klub a városban. (Természetesen később sem lett, évtizedekig sem.) De nem csupán holmi klubról, mondjuk egy ilyen céllal a TIT-en belül működő helyiségről volt szó, hanem valamiféle önálló, külön intézményről — ahogyan azt az érdeklődő kiküldött szavaiból kivettem. Hasonló képtelenséget egyébként a városi KISZ-vezetés is felvetett, azt követelve a tanácstól, hogy építsenek ifjúsági palotát (Ilyesmi a 10-15 évvel később ifjúsági házként valóban felépült.) De miért nekem rótták fel ezeket a „hiányosságokat”? Nyilvánvaló volt, hogy a kákán is csomót kerestek, hiszen azzal tudták bizonyítani szakmai hozzáértésüket. Végül is semmiféle olyan konkrét észrevételük nem volt, ami a hatáskörömbe tartozó területekre vonatkozhatott. Nem vizsgálták például azt, hogy a színház irányításában milyen eredményeink voltak, jóllehet ez jelentette a munkám kétharmadát. De például a szabadtéri játékok országos sikere sem került szóba, mert a vizsgálódó minisztériumi „főosztály” ebben nem volt illetékes, arra külön „főigazgatóság” működött a minisztériumban. A tájékoztatásra egyébként, melyet tudomásom szerint az elnöknek és a kulturális helyettesnek tartottak, engem meg sem hívtak. Ilyen „magas” funkcionáriusoknak, mint a minisztériumi főosztályvezető (mellesleg: a hirhedett prepák közül került ki a legtöbb), illetve az említett helyi nagyságok voltak, egyszerűen méltóságon alulinak számított, hogy hozzám hasonló alacsony beosztottal szóba álljanak. Ez azonban semmit sem változtatott azon, hogy én lettem a bűnbak, s tény, hogy az állásfoglalás szerint „személyileg is meg kellett erősíteni a kulturális terület irányítását”. E megerősítés abból állt, hogy az ellenem áskálódó elnökhelyettes választott ki magának egy általános iskolai tanárt a helyemre.

Mikor közölték velem — nem azt, hogy ezen vagy azon kellene változtatni —, hanem, hogy leváltanak, semmiféle elfogadható érvet nem mondtak, s kérdésemre, hogy

201