Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései
néhány héttel korábban még miért áradozott az elnök maga alkalmasságomról, természetesen szintén nem kaptam választ. Meg kellett értenem: ezek mellett nekem nincs keresnivalóm. Nem volt kihez fordulnom, hiszen akik elintéztek, a hatalom — számomra megközelíthetetlen — magasán pöffeszkedtek. Megfordult a fejemben, hogy valami kis cirkuszt azért csinálnom kellene. Itt van ez a szakszervezeti egyeztető bizottság; — gondoltam — lényegében minden indok nélkül kaptam a felmondást: foglaljanak állást az ügyemben. Megkerestem a ház kitűnő jogtanácsosát, a jóindulatú Sz. Gy-t (akinek egymagának több jogi szakértelme volt, mint az összes volt és leendő Antalffy-jogásznak a házban), s elmondtam neki szándékomat. — Ugyan — mosolygott rám — hol élsz te, barátom? Másrészt akkor már ez az egész ízléstelen herce-hurca annyira megutáltatta velem ezeket a kapcáskodókat, hogy semmiképpen sem tudtam volna többé a közelükben megmaradni. Még a rendesebbje közt is volt, aki — mert talán magának akarta igazolni a méltatlanságot, melyet velem szemben elkövettek — csak akkortól — belejavított aktáimba; egyébként suksükölő általános iskolai matematika tanár volt, aki néhány hónappal korábban még azzal „tisztelte meg költészetemet”, hogy velem együtt hallgatta az irodájában, amint Horváth Ferenc a rádióban szavalta egy hosszú versemet. Még az aktaírásról megemlítem, hogy mindig törekedtem lakonikusan és irodalmi szinten fogalmazni; Oltvai Ferenc a levéltár akkori igazgatója egyszer elolvasva az egyik iratomat, legépeltette azzal, hogy mintaként fogja letétbe helyezni. De eszembe jut egy érdekes másik aktatörténet is. Úgy három-négy évvel ezelőtt feleségem, aki a megyei tanácsnál, később önkormányzatnál dolgozott évtizedekig, nevetve hozott haza lakásunkra egy aktát, melyet én írtam úgy harminc évvel korábban, amikor a városi tanácsnál dolgoztam a Szeged c. folyóirat kiadatása ügyében. Az akta a folyóirat programvázlatát tartalmazta, hivatalos indoklása volt a folyóirat megindításának. Akkor az egészből nem lett semmi, de mikor ismét aktuális lett a kiadás ügye, évtizedek múlva is az én tervezetemet — az irattárból előbányászva — fel tudták használni a folyóirat ki-x adásához. Mikor menesztésemre sor került, Pestről, a Népművelési Intézettől leküldték egy oklevél-félét főnökeimnek, mely minősítést tartalmazott arról, hogy egy népművelési kiegészítő szakot helyettesítő zárótanfolyamon hogyan szerepeltem. Az értesítést Bodnár György, a neves irodalomtörténész is aláírta — ő volt a zárótanfolyam vezetője —, s olyasmi volt benne, hogy az első helyen végeztem. Ez nagyon fájdalmasan érinthette nagyhatalmú menesztőimet éppen eltávolításom alkalmával. Mindez természetesen illetlen dicsekvés volna, s nem is mondanám el, de jellemezni szeretném ezzel is azt a tragikomikus helyzetet, melyben semmit sem számított az emberi érték az éppen szerencsés paprikajancsik hatalmi játékában. Mentem tehát a könyvtár felé zsebemben a felmondó levéllel. — Milyen egyszerű volna, gondoltam, hiszen mi is történhet, ha én ezektől nem fogadok el semmilyen állást kárpótlásul. Aki úgy kezdte az életet, mint én, semmi nélkül, nem ijedhet meg egy kis változástól. Azonban felülkerekedett bennem a józanság. — Önként mégse megyek ki az utcára, hiszen akkor röhöghetnének jóakaróim igazán a markukba. Családomra is gondoltam; nem adtam át a levelet Bezerédy Istvánnak, de elhatároztam, hogy nem hagyom magam elküldőim kedve szerint elsüllyeszteni vagy beskatulyázni. Már az utolsó 202
