Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Sz. Bozóki Margit–Szabó József: Nyelvjárási szövegek a szegedi kirajzású vajdasági temesközből II.
AZ APRÓJÓSZÁG NEVELÉSE (Milyen aprójószággal foglalkoztak a községben?) — Neköm vótak mindék csirkéjeim, kácsájaim, mikó hoty sikerűtek az ültetésök. Miké elűtettem űket, gondolom a tojásokat | huszonnégyet-huszonhármat, mikó mekkora vót a kotló, annyit töttem alá. De most az idén nem sikerűt, me elűtettem öt kot- lót, ászt éty kotló alú éty csirke se kelt. De emez a kettő alú, ezök ölég jó keltek még idáig. Elűtettem űket, nagyon szépen űtek is. Mögötettem űket mindön röggé, mer észt mök kő ötetni, mer másképp ezök nem űnek, csak így, ha mögöteti az embör űket. Mikó kikétek, akkó mos más odattam az annyukat, mer nem attam oda elsőbb, mer mindég | taposta üköt agyon. Mos má odattam, éty kicsit öregebbek, odattam az annyukat, most vezeti űket má. De mikó férhöm möntem, oszt ide gyüttünk lakni, akkó nagyon rosszá átunk. Ö | ha ity kezdik a fiatalok, akkó mögérzik majd űk is, hogy mi az, hogy nincsen. Éty-két kotlóvá vót egész nyáron, amit ültettem, nem vót nekik mit önni. Hát ugye nem így vót a világ, mim máma van. Máma éty kicsit job vóna, csak it nem nagyom böcsülik mög, ami van. — Máskó vótak kácsájaim is, asztat kéccő-három- szó mökkopasztottam éggy esztendőbe. De most nem tartottam má űket, mer ráuntam. Ügyé sog dolog van vele, mög a csirkéknek sose nincsen tiszta vizük, mikó ezök a ká- csák vagy libák vannak. Hát igaz, hoty kifőzni | jobbam mökfelének a kácsák, mök kevesebb önnivaló kő nekik, mög | figyelmessebbek — gondolom —, igyessebbek, mint a csirkék, nem pusztul el. A csirke az majdnem mindik fele épusztul, mikorra fő- nyöll. De a kácsák azok jól sikerűtek mindég. Vót má, mikó vót hatvan darab | ká- csám is. (Mivel szokta etetni őket?) — Kukoricadarává. Asztám mikó má eccő mökkopasztottam, asztám má kukoricává szoktuk ötetni űket. Mök sok ződdé, sajátává. Szoktam nekik vágni sokáig, hat hétig is szoktam vágni nekik. Mök keverni korpává, ami gyütt sorba. Csak máma nincsen korpa sé. Nem bír az embör vonni, mer nagyon drága. De a libáknak azoknak nem kő keverni, azok csak mingyá darát, oszt akkó vagy ződet — ki az úccára — vagy a kerbü hozni nekik | ződet, oszt ászt ősznek. De ezök a csirkék, ez ojan naty fenekajja van, hogy nem éri mög az embömek, de mivé vergőggyünk, mink má idősek vagyunk, nem bírunk ára, hoty hát most kezgyük majd a libát mök kácsát, hát nem bírok ém má utána szalanni. Mán így ojan nehéz élet, hogy má nem is tuggyuk, hogy is fordíjjuk. Ezök az aprójószágok | hát vám még, még most izs disznónk van, van tehenünk, van lovunk, van bomyúnk. Hát még azé vergődünk mindönfélévé. De hát mi csinájjon az embör, hát nem bir mázsbú pénszt csináni, csak ezögbű. (Libával szokott foglalkozni?) — Szoktam, de má avval is régön szoktam. Gondolom, ászt is elűtettem. Vót japán libám is. Sok japán libám vót. Három éve vagy négy éve, akkó vót huszonöt libám is. De csak itt az udvarba. Annyit vergöttern velük, hogy az, az rosszabb, mint a 288
