Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Sz. Bozóki Margit–Szabó József: Nyelvjárási szövegek a szegedi kirajzású vajdasági temesközből II.
— Igen, hogyne. Hát a szüret ... Na most a lánykoromrú van szó, mer mám mikó asszony vótam, nem vót ojan érdekös, mög akkó má oda möntünk, ahun jobban lehetőd dógozni, de mikó lányok vótunk, hát akkó nagyon érdekös vót. Szüreteltünk, danótunk, szöllőt öttünk, kosarakat vittünk, vót, hogy átajjába, vót, hoty csak úgy, de hát az nagyon szép vót. Ez a szüret égy nagyon ... Vót, mikó ojan sáros vót, mög mit tudom én. Még emlékszök a kislány koromba, hogy napszámosok | bizon akkó nem sokat fizettek, és majd jó messzirű | két-három kilóméterrű fogóckottak tízen is össze, és kosaragba vitték, mer a lovak nem bírták. De mán itt a fölszabadulásná vótak traktorok, akkó mán úty könny eb vót a szüret. De nagyon szép az a szüret. Akkó présházba, no ottan nem sokat vótam, de hát ott is présőtek. Nem tóm, prést maga lá- tott-é? (Persze, láttam.) — Na most úty présőtek a legényök, a lányok taposták od bele, akkó lent a pincébe ... Hát hordót mostunk mög mit ... Hát ez nekünk akkor így gontalan, habár othon elék szegínsíg volt, ez a koszt is | máié, pótoltuk máiévá a ... Vót éty kizs búzánk, de nagyon muszáj vót pótóni. Hád de mink észt akkó nem vöttük igémbe még lánykorungba, mer borzasztóján, hát ez nagyon szép vót. Ászt, ászt — hogy mongyam — éggy élmény vót neköm. Hát ém mikó möhettem a birtokba ojan, mintha én a lek- szöp héjre möntem vóna. Hát ot fijatalok vótak minnyájan, ászt nem érdeköld bennünket. Hát a ruhácskáink étyszerű, hétköznapi | mök se láttuk egymást akkó, hogy ejnye te mijen ruhába vagy mijen, hát munkásruhágba, és amijen vót. Gyerünk és | az égy nagyon szép, az vót az életűm fiatalságának a bál után a lekszöbb. Me hát mongyuk, émöntünk a bálba, az megin szép vót, de asztán az a birtoki munka hát az, az má nagylány koromba hát az éggy élmény vót. Nem tudom mögmondani magának, hogy az mennyire nagyon érdekös vót. Ha ki köllöt maradni, sírtam. Így van. Annyira, hogy borzasztó. Én vótam a legidősebb, apám té ithom maracc, Franci kapáni. Hát a húgom asz huncutab vót, asz kihúszta magát. Hát neköm othon köllöt maradni. Jaj de sírás- rívás, mindön vót ott, hogy éppen ém maraggyak, mindéggy, hát akkó othon, me má akkó apám kapót hat hót fődet. Na akkó ezután gyütt a férhöm mönésöm gyorsan. Mikó hazagyüttek a legényök, éty-kettő, de mán húszéves vótam. Negyvennyódzba férjhöm möntem, a huszoneggyedigbe vótam má akkó, hát égy lány, éty parasztiám má mire vár akkó. Akkó má itten férjhő kő mönni. Mök hát el izs gyütt, akit mökszerettem bisztos, és akkó férhő möntem. Asztán — né is mongyam — mi építöttük kétkezileg a mi házunkat. A fal verés, mer úgy verték fődbűl a falat. Észtet a rokonság gyütt össze, nem fizettünk napszámot, mer nem is nagyon vót mibű. A rokonság összejött, és fölvertünk éty szoba-konyhát. De akkó mi visszamöntünk ezé nekik kapáni, hogy űk sé bírtak ingyen. Akkó visszamöntünk kapáni, de észt a saralást, amit é tut képzéni, hát ebbű má löt spejz is. Csak a falverés így lőtt ... Akkó mink vertünk plusz vájogot. Hallót mán vájogverésrű? (Persze, igen.) (Elmesélné, hogyan zajlott a szüret?) 285
