Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Sz. Bozóki Margit–Szabó József: Nyelvjárási szövegek a szegedi kirajzású vajdasági temesközből II.

— Hát ott a tanyán, igen. No majd akkó negyvenhadba visszajöttünk a szülő- falungba, Padéjra, és akkó még be vótak rukkóva ezök | az én férjem ez a huszonhéttől egésszen huszonhárom, tizenkilencig, íty húsz, húszasokig, így ezök mind be vótak rukkóva. Hát nem is nagyon vótak, csak ojan fijatalab legényök ithon. No de mindéggy, akkó izs bál vót szombat este, vasárnap. Akkó igen | a szüleim gyütteg gardimamának. Foktánk a valamink | szvetter, pruszlik — mit tudom én, mi köllött — vagy natykabátunk, hotyha vót. De bizon ha é tut képzeni ... Látót má pétróliomlám- pát?

(A szülők elkísérték a bálba a lányokat?)

(Igen.)

— Na most éty kis hármas lámpa égy naty terömbe, mer se pétroj ... Észt is úgy attuk össze majdnem fityókánkint, hogy én is adok éty kicsit, me máskép nem löz bál. A zenészük is ojan — mit tudom én — összeszödöd zenészük vótak. No akkó szépén | mög vót gyútva. Vót, mikó mán két hármas kislámpa is fő vót akasztva a falra, és ijam bálák vótak, szót a zene, de vót, aki ... Nekünk éfélre othon köllöt lönni, de vót, amellik Ián szabadab vót, az ot löhetöt két-három órájig, mék csak vége nem vót. De bizon röggé mög megim möntünk lé, má akkó oam birtoknak montuk, hogy a bírtok. No de mikó röggé, jaj nézd az órod má, hogy nész ki a ... Mer ügyé éty kicsit mög- mozsdottunk. Hád de mikó odánésztünk ám a másik órán | jaj csupa füst, mer füstöt az a kislámpa, mind a fene. Akkó no möktörűgettük, és jó vót. Ez negyvenhatul egész negvenhét ősziig, akkó hazajöttek a legényök a katonasáktú azok, akik akkó má rukkó- tak sorba azok az utánnavalók. Hát akkó hazajöttek, de mink csak ott a birtogba od dó- gosztunk. Szöllőmunka vót a lektöbb. Vót má akkó kukorica, kendör mög mit tudom én, de azé a szöllőbe ottan a legjobban dógosztunk, nem vót kihányva. Akkó negyven- nyódzba és férhöz möntem | íty tavasszá, április tizenkettedikén. Mos lőttünk vóna negyvennégy éves házasok, ha élne a férjem. Hát akkó asztám mikó összekerülünk, hát megint a birtogba géphön. Vótam asszonkoromba, harmincnégy éves házasságot értem mög a férjemmé, hát ebbe ojan tíz évet vótam gépné. És asztán hát ketten, sé házunk, sé semmink. Én kaptam éty kis bútorocskát: két ágy, éggy asztal, néty szék, éty szekrény vaty sifony.

(Saját földjük nem volt?)

— Nem. Majt kapott ebbe a fölszaba ... — mink úgy montuk mán, fölszabadulás — az apám kapót hat holt fődet, de nem adót nekünk. Montam én, hogy mé nem ád éty kis — úty montuk, bosztánynak —, ászt monta, még most ű is biri munkáni, nem bir anni. Hát akkó a férjem mindig valahun vaty felibű, vaty kicsit áréndátunk, vagy azé dógozott, útyhogy éty kizs bosztányocskánk azé mindig vót. De azé géphön émöntem tíz évig, nagyon köllött. Ez az éty családom lőtt, a János fiam. Hát lehetőt vóna, lehet, több is, de nagyon sok vót a dolog, és úty számítottuk, hogy nem lösz semmink, ha töp családunk lössz.

284