Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Szilágyi György: Helyi rendeletalkotás Szegeden a tanácsrendszer idején - IV. Néhány jelentősebb tanácsrendelet elemző bemutatása
Külön foglalkozott a rendelet a baromfi, nyúl- és galambtartás kérdéseivel, a kutyát még az egyéb állatok között említette a legszükségesebb előírások (a lakók hozzájárulása, póráz, szájkosár alkalmazása) mellett. Végül kitért a tanács rendelete arra is, hogy a közfelfogás szerint háziállatnak nem tekintendő állatok tartásához hatósági engedély szükséges. Azt már az engedélyező mérlegelésére bízta, hogy az engedély megadása vagy megtagadása tekintetében milyen elvek szerint döntsön. A tanácsrendelet az eljáró hatóságok felsorolását követően szabálysértési tényállásokat állapított meg. Három módosító rendelet után átfogó jellegű új szabályozást a 2/1983. számú rendeletben produkált a tanács. Ebben a korábbiaknál precízebb megkülönböztetéseket adott az állatok különböző kategóriájára, de az ebtartást külön rendelet körébe utalta. A város területén állattartási övezeteket jelölt meg, a négy övezetben a tartható állatok, illetve azok mennyisége tekintetében tett megkülönböztetést. Külön §-ban rendelkezett az úgynevezett hétvégi vagy zártkertekben lehetséges állattartásról. A tartás körülményeinek és az egészségügyi követelményeknek e rendeletben is viszonylag részletes rendezése jellemezte a jogalkotó szándékait. Említést érdemel az állattartási hatóságnak az a felhatalmazása, hogy egyes, közelebbről is megjelölt körülmények (gazdasági érdek, az állattartó foglalkozása és szociális helyzete, stb.) esetén állattartást engedélyezhetett a tanácsrendelet által tiltott helyeken, viszont megszűntethetett ott, ahol a tartás a környezetet valamilyen szempontból károsan érintette. Az állattartási tanácsrendeletet a közgyűlés 6/1992. számú rendelete váltotta fel. A sertéstartás szabályozásáról már az előzőekben említést tettünk. Az 1956-ban hozott rendelet meghatározta azokat a területeket és objektumokat vagy intézményeket, ahol teljes tartási tilalom érvényesült, másutt — de a rendeletben konkretizált területeken és helyeken — korlátozott mértékű tartást engedélyezett. A tanács rögzítette a sertéstartással kapcsolatosan eljáró hatóságokat, előírásokat adott a műszaki és egészség- ügyi követelményekre is. Ahol számbeli korlátozást írt elő a rendelet, ott évi négy alkalommal helyszínen kellett meggyőződni az előírások betartásáról és azok megszegését be kellett jelenteni. Az ebtartásról a tanács első alkalommal a 4/1973. számú rendeletében intézkedett önálló helyi jogszabályi formában, hiszen korábban az állattartásról szóló tanácsrendeletek részeként jelentkeztek ezek az előírások. Az önálló szabályozást nemcsak a városban tartott kutyák számának növekedése indokolta, hanem az is, hogy a Szegeddel közigazgatásilag egyesült korábbi öt község területére is irányadó szabályokat akart adni a jogalkotó. A tanácsrendelet az ebtartásra bejelentési kötelezettséget írt elő, amit főként az akkor még bevételi forrást jelentő ebadó indokolt. A veszettség elleni kötelező évenkénti védőoltásnál az ebadó befizetését igazolni kellett. A tartási szabályok közül lényegesnek minősíthetők azok, melyek a pórázon vezetésre, szájkosár alkalmazására és a szabadon futtatásra vonatkoztak. A rendelet külön felsorolta azokat a létesítményeket, ahová kutyát nem volt szabad beengedni vagy bevinni. A jogalkotó a többlakásos házakban történő ebtartásra is adott szabályozást, fő szabályként lakásonként egy kutya tartását tette lehetővé a tartás feltételeinek függvényében. Több előírás a tartás miatti viták elintézésére vonatkozott. A rendeletben állat- védelmi igények is érvényesültek. A jogalkotó tiltotta az állatok kínzását vagy elhagyását, a rendelkezések szerint a gyepmesteri telep a felajánlott ebet köteles volt átvenni. A 250
