Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

keztem. Nem is maradt el a hivatal, illetve annak a személynek a bosszúja, aki ellenem az egész menesztési procedúrát kezdeményezte, mert más ürüggyel ugyan, de esetemet nagyon is beleszámítva, Bezerédyt is leváltották igazgatói posztjáról.

*

Hogy kerek legyen a dolog, szólok még valamit a képzőművészekkel való kapcsolatomról, ami szintén kellemes emlékeim közé tartozik. Közvetlenül a képzőművészekkel csak rövidebb-hosszabb időszakokban kellett foglalkoznom, főleg azután, hogy kitűnő fiatal — maga is képzőművész — munkatárs került mellém, de a művészekkel való személyes érintkezésre azért nekem is sok lehetőségem volt. Szívesen látogatott meg irodámban a nagyszerű, akkor már idős Dinnyés Ferenc, órákig szórakoztatott történeteivel, feledhetetlen, ahogyan a festők, pontosabban az ő sajátos színlátását fejtegette; tiszteletem jeléül tartottam a szobámban évekig egyik szép festményét. Akkoriban Szegeden még inkább a festők voltak túlsúlyban a képzőművészek között, s számos alkalommal kértek fel a tanács által támogatott kiállítások megnyitására.

Eszembé jut még, hogy Csáky Józseffel, a Párizsba elszármazott jeles szobrásszal is találkoztam, aki akkor a 60-as évek elején hozta magával a ma is az Anna-kútnál csodálható szép balerináját. Korábban már említettem, hogy a város vezetői milyen érzéketlenek voltak arra, hogy érdemek szerint becsüljenek meg kiemelkedő kvalitású embereket. Vaszy Viktor példájára hivatkoztam. Ugyanazt mondhatom el Csáky Józsefről is; vele se törődött senki a vezetők közül. A Szegeden, szülővárosában töltött rövidke időben — tudomásom szerint — egyetlen prominens személy sem fogadta, remekmívű szobráért kiutaltak neki némi tiszteletdíjat, ami körülbelül a Párizsba való visszautazására volt elegendő, s elképzelem, hogy az idős szobrász, aki külföldön szerzett dicsőséget városának, milyen szomoiú szívvel tért meg örökre idegen hazájába. Pedig lehet, hogy azzal a titkos vággyal érkezett, hogy felajánlják neki, telepedjen le szülővárosában. De azok akik mindenkinek hajbókoltak, ha valamilyen delegáció tagjaként a SZU- ból vagy a népi demokratikus országokból érkeztek látogatóba, Csákyval nem álltak szóba.

*

S ezzel nagyjából el is érkeztem feljegyzéseim végéhez, melyet azzal kezdtem el, hogy riadtan hátráltam meg huszonhat évesen a tanácsháza sötét lépcsőháza előtt, mikor az első munkanapon ott megjelentem. Nyolc évvel később elindultam a Széchenyi téren át új munkahelyemre, a városi könyvtárba. Gyönyörű nyárvégi nap volt; mentem a múzeum palota előtt a parkban, ahol mindig szívesen sétáltam. Madarak röpködtek a magasban. Volt a zsebemben egy kis levél, új főnökömnek, Bezerédy Istvánnak címeztem. Ilyesmi állt benne: „Tisztelt Igazgató Elvtárs! A könyvtárhoz történt kinevezésemet nem fogadom el. Állásomról ezennel lemondok.” Ma már mosolygok akkori magamon, hogy miért érintett olyan mélyen tanácsi állásom elvesztése, mikor valójában nem szerettem sosem, s nem is tekintettem véglegesnek. A módot azonban, ahogyan elintéztek, vérlázítóan igaztalannak tartottam. Tudtam, végül is egyetlen ember ellenszenve miatt kellett úgy eljönnöm; őt lenéztem és megvetettem, de vele szemben akkor teljesen tehe199