Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

tétlennek bizonyultam. — Hogy is van ez ? — gondoltam végig, hiszen fél éve sincs, hogy az elnök azt mondta: „Örülök, hogy magával végre megoldódott a csoport vezetése.” Kaptam egy szövetkezeti lakást is, s éppen akkor költöztem bele feleségemmel. (A lakásról megjegyzem, hogy jószerével az egyetlen tanácsi alkalmazott voltam, aki nem tanácsi bérlakásba költözött, mert mindenki, közvetlen kollégáim is, előbb-utóbb símán bérlakásokhoz jutottak.) Én persze azzal a lakással is nagyon meg voltam elégedve, s a legjobb reményekkel néztem a jövőbe, mikor felmondásomat tudomásomra hozták.

Már más összefüggésben is rámutattam, hogy milyen farkastörvények uralkodtak környezetemben, milyen váratlanul buktak ki emberek az apparátusból a legfelső szinteken is. Könnyű belátni, hogy sohasem körültekintő, higgadt mérlegelés, a szakértelmet vagy a rátermettséget elvitató tények idézték elő ezeket a leváltásokat, hanem mindig az erőviszonyok pillanatnyi alakulása, az egymással szüntelenül harcban álló klikkek helyzete a politikai palettán. De hogy kerültem én bele ezeknek az erőviszonyoknak a játékába? — Az általánosabb hatalmi struktúra jellemzésére mondom el esetemet. Az egész az 1962. évi tanácsi választásokkal kezdődött. Ekkor jött fel a város politikai szférájának korábban második vagy harmadik vonalából egy új klikk, mely pozícióhoz jutott a városi párt vezetésében, s természetesen további vezető posztokat hódított meg a tanácsi szervezetben is. Könnyűszerrel kiejtették T. elnökhelyettest, s az ő helyére vitték P-t valahonnét az ismeretlenségből. A lényeg az, hogy általános átrendeződés ment végbe a város és a megye hatalmi struktúrájában, mely azután olyan szilárdnak bizonyult, hogy a továbbiakban már csak kihalásokkal változott, egyébként megmaradt a rendszerváltozásig. Amikor ütött az igazság órája, akkor azt a hatalomba évtizedek alatt beleposványosodott csapatot szórta szét a történelem vihara a semmibe szégyénletes módon, a nyilvánosság ítélőszéke előtt mutatva meg igazi arculatukat.

Kissé előreszaladtam, de azt szertném világossá tenni, hogy a kádári rendszer építménye mindig is az esetlegesség elemeit hordozta magában, mivel nem a nép akaratán, hanem egy idegen hatalom fedezte erőszakon nyugodott. Ennek apró láncszemeiben — ott is, ahol az én jelentéktelen személyem ténykedett — éppúgy jelen volt az esetlegesség, mint a felsőbb szinteken. Feljegyzéseimben már kitértem rá, hogy 1958 után is nagy változások történtek az apparátusban, s hogy alkalmazkodásom az akkor színre lépő klikkhez nem volt könnyű. Akkor is el akartak távolítani, de néhány szerencsés kapcsolatom — és nem alkalmasságom! — segítségével ezt még el tudtam hárítani. Pedig elképesztő arcátlanságokat műveltek velem. Például felszólítottak, hogy ne azzal a lánnyal járjak akivel jártam; vagy elvették a szabadtéri játékokra szóló belépőmet, amiért egyébként hónapokig dolgoztam, s megtiltották, hogy járjak a szabadtérire. Két magasabb pártfogóm akadt azonban, akik 1957 elejétől ismertek, s tudták, hogy akkor úgyszólván egyedül álltam helyt a szakcsoportban. A lényeg azonban az, hogy ők rokonszenveztek velem, s egyszerűen nem engedték — mert módjukban állt —, hogy amazok elbánjanak velem. 1962-re mindkét pártfogómat menesztették, s helyette — mint jeleztem — egy olyan új stáb jött, melynek — pontosabban benne a legrangosabbnak — előítéletei voltak velem szemben, s ezzel sorsom meg volt pecsételve. Hatalmi helyzetében menesztésemre előbb-utóbb sor kerülhetett. Amiért azonban engem a dolog annyira megrázott, annak óriási naívságom is oka volt. Hosszan is beszélhetnék erről, dehát erre se idő nincs, se szükség. Bennem ugyanis az a gyermeteg hit élt, hogy a tisztesség és lelkiismeretesség elegendő a talponmaradáshoz. Sétálva a

200