Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései
csoportoktól szüntelenül magas művészi teljesítményt várni, mire az egyik vb tag, aki 56-os érdemeiért akkor a szalámigyár igazgatójaként volt tagja a testületnek (egyébként ez volt az egyetlen „érdemi” reagálás a jelentésre) letorkolta kollégámat, mondván, hogy „az emberek igenis szívesen hallgatják munkatársaikat”, s a „szakszervezeteknek támogatniok kell őket”. Mintha az a támogatás nem lett volna meg magától is. A jelentés újratárgyalására persze nem került sor; csak a határozati javaslatokat íratták át. * Ma is talány számomra, hogy évek során át miért csak elmarasztalás, elutasítás, nyegle bírálat volt a válaszuk a körültekintően elkészített, szakemberek bevonásával elkészített jelentésekre? — Csak így tudták éreztetni hatalmukat? — Hogy tőlük függ minden és mindenki? — Előttem vannak a nagy asztalokat körülülő faarcú alakok, mindegyik mint kapitány Übü király vezérkarában, s fontosságuk teljes tudatában bámulnak maguk elé. — Mi volt rájuk bízva? Alig értettek valamihez. Mint kiemelt káderek ilyen-olyan iskolákat, tanfolyamokat végeztek, átlagos vagy átlag alatti képességüket tapasztalniok kellett életük során. Hiányos műveltségük minden megszólalásukból kiütközött. Többnyire mélyről jöttek, amiről nem tehettek, de bizonyára sebeket, sérelmeket hordoztak lelkűkben, s ez táplálhatta hatalmi vágyukat. S nem kevésbé kisebbrendűségi érzéseik, hiszen tudniok kellett, hogy nincs a zsebükben a bölcsek köve, de mégis dönthetnek profiljukba nem vágó szakmai kérdésekben. Ők mondhatják meg például Vaszy Viktornak, hogy mikor milyen operát tűzzön műsorra, s ők szavazzák meg ehhez az anyagi támogatást! De ki bízta rájuk ezeket a feladatokat? A város polgárai? — A centrális diktatúra szerencsésebb nomenklatúrájából emelték ki őket, helyezték posztjukra vagy pöccintették el onnan, ha a helyzet változott. 10-15 ember egy kétszázezres város vezetőségében, keveredve a párthatalom szintén maroknyi csapatával, ám közülük csupán egynek-kettő- nek az akarata érvényesült. Évtizedeken át maradt ez a képlet. Dehát a nagy dolgok úgysem itt dőltek el. Az országos centrum tartotta vaskezében a hatalmat, ez osztott utasításokat, szabályokat s persze pénzt mindehhez, a lentiek — még a városvezetők is — csak szánalmas epizódisták lehettek e színjátékban... De hová is kanyarodtam el! Azt hiszem, nem véletlenül. Mert akkor, kis beosztásomban a hivatali hierarchiában magam is elfogadtam, hogy ez a dolgok rendje; hogy engem mint beosztottat kioktathatnak, nincs jogom visszabeszélni — mint a katonáknál —, csak tudomásul kell vennem a „felsőbb akaratot”. * A műkedvelő mozgalom seregszemléjének számított, hogy az amatőr csoprotok felléphettek az ún. munkásmozgalmi és nemzeti ünnepeken, a „központi rendezvényeken”, vagyis a színházban, illetve később a kamaraszínházban. E „központi rendezvények” életem rémálmai közé tartoznak. Már 1957. február 23-án nekem kellett a vörös hadsereg napjának ünnepségét megszervezni a színházban. De a feladat igen bonyolultnak bizonyult. Pedig lényegében milyen egyszerű is lehetett 193
