Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

volna. Mint manapság, mikor rábízzák a színháziakra, adnak rá valamennyi pénzt, s megy minden, mint a karikacsapás.

Akkor más volt a helyzet, s a rettenetes összevisszaság meg is maradt tanácsi pályafutásom egész ideje alatt.

Először is össze kellett állítani a „műsortervet”. Ezt — színházi rendezvényről lévén szó — a színház főrendezőjével kellett egyeztetni. A színháziak természetesen szívesen vállalták volna az egész műsor megrendezését, de itt szólt közbe a „gazda”, a tanács, amely a műkedvelők felléptetését is szorgalmazta. Ennek ugyanis hagyománya volt már a 45 utáni, tehát a rákosista időkből. Némely amatőr művészeti vezető — sokszor nagyon gyönge csoporttal is — élt-halt az ilyen szereplésekért. Mondhatnám, nem a felléptetés okozott gondot, hanem a válogatás a sok jelentkező közül, s az alkalmatlanok diplomatikus elhárítása. Ha aztán egyik-másik csoport sokáig nem szerepelt, hallgathattam a szemrehányásokat. De az igazi gondot még csak nem is a művészeti vezetők, hanem a feletteseim beleszólása jelentette. A színházzal egyeztetett műsortervet ugyanis be kellett mutatni az illetékes házi fölöttesnek, utána pedig a városi pártbizottság ágit. prop. osztályának. Természetesen mindenki belekötött valamibe, magyarul: elkezdődött az eredeti műsorterv fölforgatása. Ez különösen úgy a 60-as évektől vált rendszeressé és ijesztővé. Ugyanis az ilyen előadások a nagy protokolláris ceremónia színhelyévé tették a színházat. Azt hiszem, Goda Gábor írta meg legremekebbül — én aztán meg tudtam ítélni, hiszen saját bőrömön tapasztalhattam ennek minden átkát — Protokoll című szatirikus novellájában e jelenség maró kritikáját. Sokszor átélt kínlódásaim miatt idézem a novella történetének lényegét: valaki, aki számít a közéletben nem kapott — tévedésből, de ő ezt nem tudta — protokolljegyet egy ilyen „központi rendezvényre”. Az illető úgy érezte, hogy itt a vég; karrierje befuccsolt. Ezért szünetben be- lopózott a rendezvény színhelyére, s ott elvegyült a jelenlévők között, mintha ő is nézné az előadást, a szünet végén pedig elslisszolt, hiszen nem volt jegye.

Goda kitűnően érzékeltette — amit én minden alkalommal tapasztaltam —, hogy nem kapni meghívást egy ilyen rendezvényre, az maga volt a bukás egy valaminek is számító igazgató, üzemi funkcionárius számára. A protokoll lista a városi pártbizottságnál volt; eleinte nekünk, tanácsiaknak még a jegyek szortírozásában és postázásában is segédkeznünk kellett. Később ezt mint bizalmi feladatot, a magas pártszerv intézte. Ezt aztán igazán nem bántuk, mert mindig rengeteg sértődés támadt a reklamációkkal együtt. A fő baj az volt, hogy egyes üzemek, intézmények, vállalatok stb. vezetői nem mindnyájan kaptak meghívást, illetve nem a kedvük és óhajuk szerinti helyekre ültették őket. Évek alatt mégis kialakult valami rendszer, mindenkinek bele kellett törődni a felsőbb döntésbe, de mindig voltak próbálkozások jobb ülések, páholyok megszerzésére. A rosszabb helyek mindig rangbeli hátrányt jelentettek.

A mi csoportunk fő gondja az volt, hogy ütközőpontban lévén a színház valamint a műkedvelők és a magas számonkérők között, velünk mindenki elégedetlen volt; a szereplők mindig orroltak valamiért, ha másért nem azért, mert nem kaptak szerintük nekik kijáró elismerést a produkcióért, a felsőbb szervek pedig mindig lefitymálták a szerepléseket. Érdekes volt tapasztalni, hogy a Délmagyarország, mely mindig írt az ilyen rendezvényekről, általában hangot adott a pártbizottsági illetékesek elmarasztaló véleményének. Előfordult egyszer az is, hogy az újságírókat bízták meg műsorterv összeállításával. (Tudnivaló, hogy egy épületben székelt a városi pb. és napilapja.) Az újság194