Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

Már írtam, hogy lidércnyomású emlékeim maradtak az ún. öntevékeny (micsoda szó, már ez maga elborzasztott!) azaz műkedvelő, amatőr ének, színjátszó, néptánc csoportok „tevékenységét” tárgyaló vb ülésekről. A tanácsnál töltött csaknem egy évtizedből egyetlen év sem múlt el anélkül, hogy ez a mondvacsinált téma napirendre ne került volna. Elképzelhető, hogy ennyi idő alatt milyen sokoldalúan meg lehetett ismerni ezt a „területet”. Végül is a képlet egyszerű volt: sok ember (ezeket mindig próbálták számszerűsíteni, s az iskolásokat is belefoglalva ezrekre rúgott a számuk) vett részt ilyen csoportokban, kedvét, örömét lelve a foglalkozásokban, szereplésekben. Voltak is lehetőségek, keretek a fennmaradásukhoz. A nagyobb üzemek kulturális költségvetésében volt egy rovat, mely lehetővé tette szakvezető alkalmazását; a művelődési házak is tudtak helyet biztosítani nekik, s ők is tudtak egy-egy színjátszó vezetőt, karmestert stb. alkalmazni. Az érdeklődés és az anyagiak függvényében úgy-ahogy létezett az „öntevékeny mozgalom”, de országos körülmények jelentős változása nélkül — hogy ti. az életkörülmények javuljanak általában — nem lehetett sem számottevő létszámgyarapodást, sem lényeges színvonal-emelkedést várni. A változás kulcsa az az országos program lett, amit a hatvanas évek végétől a hetvenes években teljesedett ki, hogy továbbképzési rendszerben szakképzett vezetők hadát nevelték fel, országos — felfutó rendszerű — fesztiválokat rendeztek stb.

Azért akkoriban is voltak szép eredmények. Például: úgyszólván pénz nélkül az összes szegedi és számos vidéki, fővárosi kórus közreműködésével rendeztünk országos kórustalálkozót. A szegedi kórusok is évről-évre eljártak ilyen találkozókra és színvonalasan szerepeltek. 1959-ben országos színjátszó fesztivált szerveztünk, s a színjátszóknak minden évben ún. színjátszó seregszemlét. A hatvanas évek elején gombamód megszaporodtak a színjátszó csoportok, A tánccsoportok is eleinte változatlan létszámban működtek, majd két nagyobb együttes (ÉDOSZ és az orvosegyetemi) kebelében koncentrálódtak. Mindez nem volt elhanyagolható eredmény. Mégis, amikor ezeket a tényeket számszerűen, a problémákat sokoldalúan bemutatva előterjesztettük — máig sem értem, miért —, csak fanyalgás fogadta az üléseken. Fel nem foghattam, mit akartak azokon a bárgyú általánosságokon kívül, amiket a határozatokba beleírattak.

Ezek egyikéből — hivatali működésem utolsó szakaszából — idézek: (1963. április 16.) „A vb állást foglal amellett, hogy a műkedvelő csoportok nyilvános szereplése nem nélkülözhető a mozgalom fejlődése szempontjából.” A szakigazgatási szerv „dolgozza ki a nyilvános szereplések tervét, a kiemelkedő műsorokat a színház programjába (!) is be lehet iktatni.”

Hozzáértő ember nem írt volna le efféle képtelenségeket. Megtehette ezt viszont a mindössze két hónapja odakerült elnökhelyettes, aki az úttörőházban dolgozott korábban, s most magas pozíciójából leszólhatta a 12 oldalas jelentést, mely kimerítően és szakszerűen tárgyalta a témát, s neki személyemmel való régi viszolygása miatt erre most lehetősége nyílott. Kijelentette, hogy „nem készítették elő megfelelően az anyagot”, „újat kell előterjeszteni”. Az ő javaslatára született a fentebb idézett „határozati pont”. Senki a vb tagok közt nem volt — hiszen el sem olvasták rendesen —, aki komolyan foglalkozott volna a kérdéssel. Egy jó kollégám megpróbálta felhívni a figyelmüket a helyzet tárgyilagos megítélésének fontosságára, hogy nem szabad ezektől a

*

192