Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

zonyára jólesett neki, hogy mindig messzemenő segítőkészséget tapasztalt nálam, ha a színház ügyeiről volt szó, s hogy az adminisztrációval mindig a síma és gyors megoldásokhoz segítettem. A színház s így a közös ügy barátjának tekintett, mint bizonyára sokan még a színházban azok közül, akikkel kapcsolatban álltam.

Mikor beosztásom megszűnt, mondhatnám észrevétlenül elfelejtett. Tanácsi állásomból távozva, szóba került, hogy a színházhoz megyek dramaturgnak. Ezt nem én találtam ki, s őszintén szólva nem is érdekelt. Megtudtam, hogy Vaszy hallani sem akart erről. Különösebben nem bántott a dolog.

*

A színház ügyei mellett egyéb kulturális kérdésekben is a különleges hatalmi helyzet felszínességével és gátlástalanságával születtek az „állásfoglalások”. Emlékezetes számomra, hogy 1960-ban — a felszólalások szövegét a jegyzőkönyvekből idézem — „A munkásosztály helyzetének megjavításáról szóló párthatározat kulturális végrehajtása Szegeden” című jelentést tárgyalta a városi pb. A határozat 1958-as előkészítésében magam is részt vettem. Csak azért, hogy meglehetősen körvonalazatlan feladatkörömet érzékeltetni próbáljam, leírom, hogy akkor, nyár elején, mikor közvetlen főnököm bizonytalan helyzete miatt egyedül dolgoztam a csoportban, magához hivatott az elnök, és közölte, hogy a következő hetekben meg kell jelennem a szegedi kendergyárban (Ba- kay üzem), s részt kell vennem egy a Németh Károly irányításával vizsgálódó csoport munkájában.

Másnap a mondott helyen a „nagy ember” — ki akkor már a Kádár garnitúra felsőbb köreihez számított — egy kb. 15 fős társagának kifejtette, hogy nagyszabású „akció” indul a munkásosztály helyzetének felmérésére, s ennek egyik bázisa a szegedi kendergyár lesz. A vizsgálat eredményét a többivel együtt (emlékezetem szerint tíz-egy- néhány üzemben csinálták meg országszerte, mindenütt egy kb tag vezetésével) a párt legfelsőbb fórumain fogják megvitatni, s ennek figyelembe vételével hoznak majd határozatokat. Némethet akkor láttuk először és utoljára, a munkát viszont elkezdtük. Én a több kisebb vizsgálódó egység közül a kulturális „team” tagja lettem, melynek vezetője egy budapesti SZOT-os ember volt. A vizsgálatot afféle szociológiai felmérésnek lehetett tekinteni, márcsak egyik jellemző eljárásmódja miatt is, hogy igen sok — legalább száz — munkással, munkásasszonnyal kellett beszélgetnünk, s a tőlük kapott adatokat feldolgoznunk. Számomra ez az egész nagy élmény volt, mert első ízben volt alkalmam mélyebben bepillantani egy nagyüzem életébe. Még arra is kaptunk ösztönzést, hogy a dolgozók otthonaiba meghívássuk magunkat. Én egy alsóvárosi munkásasszony családját látogattam meg; velük aztán évekig megmaradt a kapcsolatom.

Azt hiszem, a vizsgálat végeredménye lehangoló lett. Erről külön értékelést már nem hallottam, de a Népszabadságban megjelent összefoglaló cikkből is ki lehetett olvasni. Főleg a szociális nyomor általános mutatói voltak feltűnőek: a keresetek rendkívül alacsony szintje, elképesztően rossz munkakörülmények (szárazfonó, vizesfonó), alacsony iskolázottsági szint (analfabétákkal is találkoztunk); a kulturális érdeklődés hiányosságai és a mostoha lakásviszonyok.

E felmérés nyomán született meg a fentebb említett határozat, melynek már a végrehajtásáról kellett számot adni alig két év elmúltával. Nyilvánvaló, hogy ilyen rövid

190