Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

A megyeiek hatásosabb fellépését személyesen úgy tapasztaltam, hogy 1960 nyarán a Tiszatáj akkori szerkesztőségéből engem is ők távolítottak el. Az egyik napon egy csapat léhűtő az említett szervtől becsörtetett az irodánkba, s ott — igaz, közvetlen hivatali főnököm jelenlétében — egyszerűen közölték, hogy a szerkesztőségből én kimaradok, s helyettem a megyei pártlap egyik újságírója kerül.

*

De nemcsak az említett szervek hierarchiája volt nehezen áttekinthető, a házon belüli hatalami szerv, a vb — végrehajtó bizottság — „munkája és hatásköre” is rejtélyesnek tűnt. A látszat az volt, hogy amolyan mindenható „végrehajtó hatalom” a város életének irányításában. Kéthetenkénti szigorú rendben ülésezett mindig jóváhagyott programpontokkal. A témákat — általában a szakigazgatási szervek jelentéseit — mindig rendszeresen megtárgyalták, s minden kérdésben „határozatokat” hoztak. Szakszerű politológiai vagy jogi elemzések számára bizonyára nyilvánvaló, hogy ez a szerv a centralizált diktatúra struktúrájában milyen szerepet játszott. Én akkor — a magam alacsony szintű hivatali mozgásterében — sokkal inkább a formális, azt is mondhatnám, a problémákat végtelenül leegyszerűsítő szerepét érzékeltem. Ma már azt mondanám, ez a szerv a demokrácia karikatúrájaként működött, nem is nagyon leplezve valódi szerepét.

Nagyjából 15 állandó tagja volt, de voltak szavazati joggal nem rendelkező állandó és esetenkénti meghívottjai is. A városi főügyész, vagy pl. a szakszervezet képviselője állandó meghívott, de a városi rendőrkapitány állandó tag volt. A többség a városi vb, a városi pb, a HNF funkcionáriusaiból állt. Rajtuk kívül gyárigazgatók, téeszveze- tők stb. tették még ki a létszámot. A jelenlétet mindig ellenőrizték.

Most, hogy végiglapoztam az 1957—1964 évi vb ülések óriási — kb. húsz kötetnyi — anyagát, követni tudtam, hogy számtalan — a város életét is meghatározó — kérdést tűztek napirendre, de soha, egyetlen esetben sem fordult elő, hogy a szavazásoknál az „elfogadom”, „nem fogadom el” egyhangú döntésein kívül — akár a legártatlanabb kérdésekben is — ellenszavazat született volna. Kivétel nélkül mindenben egyetértettek. Egyhangúan választottak meg elnököt, elnökhelyettest, vb titkárt, azután egyhangúan vették tudomásul leváltásukat. Egyhangúlag utasították a szakigazgatási szerveket jelentésük határozati javaslatainak újrafogalmazására akkor is, ha a vitában nem volt kifogásuk az előterjesztés ellen. A legdöbbenetesebb azonban az volt, hogy úgyszólván minden kérdésbe beleszóltak, akár értettek hozzá, akár nem. A beleszólások szintjét azért befolyásolta az előterjesztett anyag természete. Ha pl. egészégügyi vagy műszaki témák szerepeltek, ezek szakmai megítélésében tartózkodóak voltak — az orvost vagy a mérnököt respektálták — ilyenkor megjegyzéseik a lapos általánosság szintjén maradtak. De ha kulturális kérdésekről volt szó, szinte szárnyakat kaptak (ezt illusztrálni is fogom), s alsófokú marxista szemináriumi szinten, többnyire elemi nyelvi kulturálatlan- sággal hangoztatták megfellebezhetetlen ítéleteiket. Ezek a fölényeskedő, nem egyszer nyegle, felszínes „hozzászólások” azt juttatták mindig eszembe, hogy ezek az emberek a rendszer kiválasztottainak hiszik magukat — egyébként teljes joggal.

Eszembe jut — s mert a példának talán általánosabb érvénye is van —, hogy 1956. november 4-e után plakátok jelentek meg a statárium kihirdetéséről. Minden ilyen plakát alján az illető helység tanácselnökének aláírása szerepelt. Valamikor ké184