Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

zottságok voltak, bizonytalanság uralkodott: mit lehet tenni a pozíciókért, hogyan kell helyezkedni, kikkel érdemes kapcsolatot kiépíteni.

Egyértelmű volt, hogy az 56 előtti apparátusok nem állhatnak fel a régi rendben; az új hatalmi viszonyok — sokszor még ellentmondásosan, mint L. esete is mutatja — csak ekkortájt rendeződtek. Mindez nem ment összeütközések nélkül, melyek természetesen áldozatokat is követeltek. A dolgok jobb áttekinthetősége kedvéért talán megemlítem, mennyire fel tudom idézni, hogy az 1958. november 16-i választások előtt — ez a választás legalizálta formálisan is a Kádár-diktatúrát — maga Kádár is járt Szegeden, s a központi egyetem épületében egy értelmiségi találkozón hosszan beszélt az új rezsim elvárásairól. A szűkkörű találkozón egy pártbizottsági alkalmazottal való személyes kapcsolatom révén, úgyszólván véletlenül, magam is részt vettem. Kádár beszédét így kezdte: „Utoljára sokkal kényelmetlenebb helyzetben jártam Szegeden. Akkor a kezem a lábamhoz volt bilincselve.” Nagy teret szentelt Rákosi kritizálásának, valahogy így vezette ezt be: „Szerettük, élvtársok, Rákosi élvtársot? — Szerettük, élvtársok.” (Én magamban olyasmit gondoltam akkor, hogy lehet hogy te szeretted, én mindig utáltam.) Végül is abból, amit elmondott, mintegy első szájból lehetett hallani, mi várható az elkövetkező időben, hogyan állnak a frontok. Talán — a későbbi kedvelt szlogennel szólva — a „kétfrontos harc” taktikai kérdését fejtegette.

Nos, ha a beszéd előtt még sokminden viszonylagos volt a hatalom szegedi szintű régióiban, utána gyorsan tisztult a kép; megint megerősödtek emberek, klikkek pozíciókban, s a rendszer farkastörvényei szerint mindjárt egymás torkának estek, kíméletlenül elbántak a gyengékkel, vagy kölcsönösen kinyírták egymást. Persze már nem a régi, véres rákosista módon; finomabb eszközökkel. A lebukottakat, leváltottakat alacsonyabb posztokra helyezték, a pártbizottságiakat a tanácsokhoz, politikai pozíciókból gazdasági helyekre, kiküldték őket pártiskolába a SZU-ba, mindennek megvolt az új menetrendje.

Emlékezetes számomra, ami a szemem előtt zajlott, L. esete. Ő tehát visszakerült a hatalomba, méghozzá a tanács élére. Elképzelni is nehéz, hogyan történhetett ez meg. Mindenesetre már akkor számítani lehetett arra, hogy a dolognak nem lesz jó vége. S ez hamarosan be is következett. (Megjegyzem még, hogy személyes viszonyunkban igen rendes volt velem több későbbi utódjától eltérően. Ebben vélhetőleg az is szerepet játszott, hogy — mint említettem — közvetlen főnököm baráti köréhez tartozott.) L. már az újabb karrierje alatt egyszer, a SZU-ból egy jutalomüdülésről hazatérve élménybeszámolót tartott a tanács pártszervezetében. Rendkívül lelkesen, kedélyeskedve ecsetelte a kint tapasztaltakat, aminek az volt a lényege, hogy a SZU egetverő sikereket ér el a szocializmus építésében.

Nem sokkal ezután ismét összehívták a párttagokat, s egy megyei másodtitkár, F., egy kopasz alak, olyan két-háromórás beszédet tartott L.-ről, akit már akkor természetesen leváltottak, illetve valami egyéb — megyei osztályvezetői — állásba helyeztek. Ebben a többórás beszédben F. hellyel-közzel költői szárnyalással szapulta L. elvtársat. (Szigorúan elvtársozta.) Ráadásul L. jelen volt az élveboncoláson, s F. elvtárs, magát sebezhetetlennek vélve, kéjelgett L. kínzásában. Mellesleg szólva, szerintem L. akkoriban, tanulva a tapasztalatokból, semmivel sem dolgozott rosszabbul, mint helyében más dolgozott volna; dehát most rájárt a rúd, hiába bizonyított. Ezt az F. elvtársat is aztán

182