Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

— erről is értesültünk — rövid idő múlva úgy kirúgták, hogy hallani sem lehetett többé róla.

Hasonló váratlan hatalmi váltások ottlétem évei alatt még többször megtörténtek.

Ami személyes helyzetemet illeti, 1957-ben, 58-ban még nagymértékben támaszkodtak rám. T. az oktatás ügyeivel volt elfoglalva, K-t igyekezett kikapcsolni, ezért akulturális munkát jószerével én végeztem egyedül (1957 nyarán például nagyszabású országos kórusfesztivált rendeztünk), lassanként a színházi ügyeket is én intéztem.

El lehet képzelni, bennem is milyen csalódást okozott, mikor az 58-as választások után új politikai kreatúrák kerültek vezető állásokba, s egyik napról a másikra ezek kiszolgáltatottjaivá váltam. Közvetlen főnököm a KISZ garnitúrából egy leszerelt katonatiszt lett, aki lessz-nek írta a leszt, s váltig emlegette, hogy lakatosinas volt valamikor. Talán ezért övezte olyan respektus az új vezetők körében, hogy délnél előbb nemigen járt be az irodába, de akkor is csak egy-két órára. Egy alkalommal átjött hozzánk a pénzügyi osztály egyik csoportvezetője, s mutatta, hogy főnököm a Jeges presszóban a pincértől kapott számla-fecniket adott le neki elszámolásra, mondván, hogy egy kulturális küldöttség tagjaival szórakozott ott, s azt kívánja, hogy térítsék meg a költségeit. Két év is eltelt, mire kikopott a torony alól, de úgy, hogy kedve szerinti szinekúrába került.

T-ből közben kulturális elnökhelyettes lett, s az osztály vezetését egy az egyetemen a rákosista időkben már hírhedett párttitkárra bízták. Az illető — szerintem — mint K. is, háborús lelki sérült volt, elképesztő szélsőségekre hajlamos. 1960. március 15-én például önkényesen — körlevélben — megtiltotta az iskoláknak, hogy kitűzzék a nemzeti zászlót. (Ezért még a fölöttesei is megrótták, de ő a helyén maradt.) De azt is megtette, hogy összeszedette a városban az iskolákból az egyházi szobrokat, és daruval bedolbáltatta a püspöki palota kertjébe.

Ez az ember 1961-ben sértődötten lemondott a posztjáról, elment tanítani. Ezután hívták össze város pedagógusait, többszáz embert a Vörös Csillag moziba (természetesen mi, az osztály dolgozói is jelen voltunk), s a megyei pb másodtitkár — ma sem értem, hogy miért ő, hiszen jó néhány hivatali főnöke is volt — órákon át olvasta a volt osztályvezető fejére hibáit és bűneit — természetesen az illető távollétében. A megyei elvtársnak vagy meg sem fordult a fejében, vagy talán nagyon is jól tudta, hogy az osztályvezető bűneiért elsősorban ők a felelősek, hiszen minden cselekedete a szemük előtt zajlott, minden lépéséről tudtak, ők tartották meg állásában, ez idáig fel sem mondtak neki; magától távozott.

Évek alatt sem tudtam megérteni — s ez inkább a dolog iránti közömbösségemnek volt tulajdonítható —, hogy milyen kapcsolat volt a különböző megyei és városi szervek, tanácsi- és pártapparátusok, s pláne ezek vezetői között. A hierarchia személyi vonala mégcsak követhető volt, de hogy ki milyen terület „felelőse”, irányítója,,, „felügyelője”, azt már sokkal nehezebb volt átlátni. A megye akkortájt még Hódmezővásárhelyen székelt, de hamarosan, talán 1961-ben átköltözött Szegedre, s ettől kezdve beavatkozása a szegedi ügyekbe észrevehetően erősödött. A megyei szervek idekerülése után a szegedi káderek is jobban tülekedtek már új, hangzatosabb megyei posztokért. Mindezt inkább csak azért említem meg, mert a szemünk előtt is zajló látványosabb lebukások mögött a megyei párthatalom szerepe félreérthetetlenül megmutatkozott, s az is, hogy a volt szegedi potentátok a megyei funkciókon osztozkodtak.

183