Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
rendkívül tartalmas társalgás alakult ki közötte és a tiszttársak részvételével. Nagyon szégyelltük magunkat a tetvességünk miatt, mert a lelkész úr a legszebb szobáit bocsátotta rendelkezésünkre. Úgy vettük észre, hogy a magyarokkal rokonszenvező pap volt. Szinte sajnáltuk, hogy parancsra tovább kellett vonulnunk. Január-februárban akkor kemény hideg idők jártak. A katonai köpeny kevés védelmet nyújtott a néha 15-20 fokos hidegben. Újra elkezdődött az erőltetett menetelés, ha kellett éjszaka is, alvás nélkül, a szekérre támaszkodva szedtük a lábunkat. Jobb volt ez a megoldás, mert ha a szekérre ültünk megfagyhattunk volna. Bizony, nagyon elkeseredett volt már a század hangulata. Miért kell nekünk értelmetlenül, munka nélkül csak futni, menekülni, hiszen már az egész cirkusznak semmi értelme nincsen?... Betlérre érve az Andrássy- kastélyba „természetesen” be se kukkanthattunk, hiszen az a német vezetőtisztek búvóhelyeként szolgált. Dobsinát érintve (diákkoromban tanultunk a jégbarlangjáról), Pop- rádon át Lipótszentmiklóst (Liptovsky Mikulás), Rózsahegyet (Ruzsomberok), Alsóku- bint (Dőlni Kubin) elhagyva elértünk a nékünk annyira kedves Krasznahorka várához. Itt némi pihenőhöz jutva vettem néhány levelezőlapot, amiket azután sikerült megőriznem, és hazahoznom. Trstena - Namestova - Oravska Lesna után Stara Bistricáig jutottunk el, hogy néhány napig egy helyben tartózkodtunk. Mivel a századparancsnokunk perfekt bírta a szlovák nyelvet, még a katolikus pappal is összeszövetkeztünk, s vasárnap szentmisére menve Józsi bácsi elővette kántori tudását, lelkesen énekeltük a magyar egyházi énekeket. Mivel a zsoldunkat szlovák területen cseh koronában kaptuk meg, módunkban állt finom kristálycukrot és egyéb nyalánkságot is vásárolnunk. Naiv lélekkel még néhány jó anyagból készült inget is vettem magamnak abban a hiszemben, jó lesz otthon. Fogságba esésem első áldozatai éppen ezek az ingeim lettek... Német műszaki zászlóaljhoz volt a munkásszázadunk beosztva. Ellátásunkról ők gondoskodtak. Hiányunk nem volt. Mindannyian tapasztalhattuk, hogy már ők is unják ezt a cirkuszt, s csak a túlélésre gondoltak. A lakosság ugyan megtűrt bennünket, probléma semmi se merült föl, de már ők is sokallták a hosszúra nyúlt háború bizonytalanságban telt éveinek kellemetlenségeit... Nekünk, akikre otthonunktól — idegenben — távol, postai szolgáltatás nélkül fokozottan ránk nehezedett ez a kilátástalanság. Megunta már mindenki a hosszú harcot... Április közepe táján Krasnón át a Éadcai-hágón morva területre jutottunk. A Moravska-Ostrava-i bányavidék Grun nevű településén szállásoltunk be. A munkásszázad tagjai morva parasztok komfortos házaiban, mi, a századtörzs a „Svarna Hanka” nevű panzió hotelben. Itt a jómód jeleit tapasztalhattuk. Az enyhe lejtésű dombvidéken a brünni és a bányavidék településeinek nyaralói voltak. A morva parasztok fejlett gazdaságát irigykedve tapasztaltam. Szinte mindegyik udvarhoz szélkakassal húzatott vízvezetékkel ellátott ház és istálló, stb. példás tisztaság. A mi panziónkban a környék városaiból menekült értelmiségi, módos embereket találtunk, akikkel németül könnyen elboldogultunk. Az egyik napon a völgyben lévő Turzovka nevű falu tornyán már szovjet zászló lengett. Vezetőségünk a panzióbeliekkel szövetkezve elhatározta, hogy a németek parancsát nem teljesítjük, ami szerint éjjel éjfélkor útnak kellett volna indulnunk. Egy orvos és közülünk egy Keve Olivér nevű (belevaló!) főhadnagy és egy 321
