Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
tizedesünk hárman lementek a faluba, s egy meszelőnyélre illesztett fehér lepedős zászlót lengetve jelentkeztek a szovjet alakulat vezetőségénél jelezvén, s tudtukra adván, hogy a dombon több magyarból álló alakulat megadja magát, s nem vonulunk tovább a németekkel. Ugyanis a mi homokfutó szekerünkkel a németek gépesített alakulataival úgysem versenyezhettünk, mert azok is „siettek”... Értelme nem volt a további vándorlásunknak. Akkor már május 3-át jelzett a naptár. A parlamentereinket — visszajőve — egy nagybajuszú kb. 40 éves ukrán katona és egy szőke hajú fiatal szlovák szakaszvezető kísérte kijelentve, hogy ha bárkinél fegyvert, ellenállást tapasztalnának, megtizedelik embereinket. Természetesen betartottuk a parancsot. Fegyvereinket gúlába rakva vártuk másnap délelőtt a szovjet katonákat. Most se jött el, csak az előbbi nap két ukrán, illetve szlovák katona lovon persze, s amikor mindent az előírt parancsnak megfelelően találtak, engedélyt adtak arra, hogy még megebédelhessünk. A mi kedvenc szakácsunk, a zombori illetőségű hentesünk levágta a visszavonulásunk alkalmával valahol zsákmányolt borjút, s készített belőle olyan finom és bőséges babgulyást, hogy a következő időkben (főleg fogságunk idején!) igen sokszor beszédtémánk volt. A fogságba ejtő két idegen katona is alaposan bezabált, s amikor vége volt az ebédnek, megindult a szomorú menet. Hová? Ki tudja, merre visz a Végzet?! Erről azonban már egy másik gyászos történetnek kell szólnia, ha az egészségem, idegzetem megengedi. Egyet azonban megjegyezhetek, hogy ritka hadifogságba esett katona az, aki a fogságba esése színhelyét is bemutatja. 1944. március 29-1945. május 4-ig tartó háborús élményeim vázlatos leírása ösz- szegezésekor eszembe jut egykori főiskolai nyelvésztanárom, dr. Csetkó Gyulának egyik előadása közben megemlített háborús emléke. Ő az I. világháborúnak katonájaként, majd fogságból több hónapon át kalandos úton való hazatéréséről annyit mondott összegezésképpen: a háború kegyetlen, értelmetlen. Csak pusztítja, rombolja mindazt, amit az ember szorgalmával előteremtett, az ember pótolhatatlanságáról nem is beszélve. De az is igaz, hogy ha néki a saját zsebéből kellett, lehetett volna végigjárnia azt a tömérdek utat, vidéket, amit a háború idején, majd az orosz fogságból megszökve, kalandos úton jutott el hazánkba, sohase lett volna lehetősége. Nos, ezt mondhatom én is. Számos történelmi nevezetességet, gyönyörű vidéket volt alkalmam látni, sokat tapasztalni. Ennek ellenére mégsem tartom ezeket az időket, amit maga a háború, majd számomra a 38 hónapig tartó szovjet fogság jelentett, az életemből elvett, sohasem megtérülő időnek. Szeged, 1998. március 31-én. A szegedi 14. könnyű tüzérosztály két jegyzőkönyve tisztek és honvédek eltűnéséről A tüzérosztály 1944. október 1-3. között a galíciai Hunyadi-állásból éppen visszavonult és a történelmi országhatáron húzódó Szent László vonalon foglalt el tüzelőállást, hogy a kecskeméti 13. gyaloghadosztály védelmi harcát tűzerejével támogassa. 322
